A barátság képlete

„Szemem tavában magadat látod, mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.” (Weöres Sándor)

Általában adott két személy, akiket bizonyos szituációban egymás mellé sodor az élet, aztán a közös érdeklődési kör vagy a közös élethelyzet összekovácsolja őket. A feszengő beszélgetések lassan átadják helyüket az őszinte nevetéseknek, és a két ismeretlen ismerőssé válik. A kezdeti szimpátiából kialakul valami mélyebb, szorosabb és több, de mi ez az érzés voltaképpen?

Természetesen a barátságról fogok most írni, de mit nevezünk barátságnak? Igazából nem tudnám megmondani, ahogy azt sem, hogy mi a szerelem. E kettő között árnyalatnyi, mély árnyalatnyi különbség van csupán, de akkor sem lehet konkrét definíciót rendelni hozzájuk. Azt viszont tudom, hogy mi nem barátság.

Rengeteg emberrel ismerkedünk meg életünk során. Sokan elkísérnek néhány éven át, elmélyül kapcsolatunk a közös helyzetek miatt, vagy éppen egymásra van szükségünk hosszabb- rövidebb ideig. Ilyenek például a gimnáziumi ismeretségek; amikor együtt töltünk jó esetben 4 évet, valamilyen szinten megismerjük egymást, de az érettségi után a legtöbb osztálytársunkkal megszakad a kapcsolat. Néhányszor találkozunk, igazán örülünk a másiknak, nosztalgikus melegség tölti el szívünket, de aztán újra haladunk tovább és elsodródunk egymástól. Fontosak az ilyen ismeretségek, de a barátság valami más.

Ezzel a kijelentéssel nem ezeket a viszonyokat akarom degradálni, csupán a barátságot felemelni. Nagyon sok ismerősömet tisztelem, szeretem és becsülöm, azt mondom, hogy a barátaim, de más értelemben, mert a kapcsolatunk nem olyan mély. Nem az együtt töltött idő mennyisége kovácsol össze a másikkal, hanem ennek az időnek a minősége. Barátságot nem teremthet unalom vagy sajnálat, csak az idő és a döntés arról, hogy „felelős szeretnék lenni, azért, amit megszelídítek.”

Emlékszem, 6 éves koromban remegő szívvel léptem be az osztályterembe, félve attól, hogy mi vár rám iskolás éveim alatt, és remélve, hogy szép kalandok várnak. Leült mellém egy félénk mosolyú lány, akivel beszélgetésbe elegyedtünk és kitárgyaltuk kedvenc meséinket. A következő szünetben bátortalanul tette a föl a gyerekkorunkban leggyakrabban elhangzó kérdést: „Leszünk barátok?” Én pedig nevetve feleltem igennel és megnyugtatott, hogy legalább egy emberre már számíthatok a sok új arc között. Felnőve már nem ilyen egyszerű barátokra lelni és, őszintén szólva, gyerekként is csak egyszerűnek tűnt. Legtöbbször csak a sok éves tapasztalat után visszatekintve láthatjuk meg, hogy ki állt mellettünk barátként és ki volt csak mellékszereplő a történetünkben.

A környezetünk folyamatosan változik, mindig érkeznek új emberek, és vannak, akik kilépnek éltünkből. Ez így van rendjén, így szerzünk új tapasztalatokat és tágítjuk horizontunkat. Az állandó változások között azonban megnyugtató a tudat, hogy vannak olyan személyek, akik mindig mellettünk állnak, mindig számíthatunk rájuk és örömünkben, bánatunkban egyaránt osztoznak. Nem kell naponta vagy hetente találkoznunk, nem kell egy városban élnünk, de jó érezni, hogy valahol van valaki, akivel igazán egy nyelvet beszélünk és egymás mellett állunk.

A barátság nem számszerűsíthető, nincs olyan, hogy csak X számú barátunk lehet és egy újabb személlyel valaki kiesik a körből. Van, akinek tágabb a szociális hálója és olyan is, aki csak egyetlen személyt érez közel magához. De meg kell tanulni értékelni ezeket a kapcsolatokat, és nap mint nap tenni értük.

Egy barátság nem lehet sem alárendelő, sem fölérendelő, csak két egyenlő fél őszinte viszonya. A barátság közös utazás, melynek során vannak árnyékos szakaszok, de legalább annyira napos periódusok is. Nem mindegy, hogy valaki barát a bajban vagy barát, amikor bajban van. Fel kell ismerni azokat a személyeket, akikkel Isten közös utat szánt nekünk. Olyan utat, ahol formáljuk egymást, szövetségesekké válunk és az idő előrehaladtával tükröt tartunk egymás elé. Valahol ott kezdődik a barátság mélysége, amikor már merünk szólni a másiknak a hibáiról, rossz tulajdonságairól és magunk is elfogadjuk a kritikát.

Nem gondolok bele elég alkalommal, hogy mennyire hálásnak kell lennem a barátaimért, és általános hiba, hogy nem értékeljük eléggé a barátságot. Nem természetes dolog, hogy megismerkedünk egy addig idegen személlyel, a kezdeti szimpátiából kialakul egy kapcsolat és azt vesszük észre, hogy van valaki az életben, akire bármikor számíthatunk. Már csak azért sem természetes, mert a barátságban nincsenek olyan tényezők, mint a szerelemben, nincsenek vitát lezáró csókok és nincsenek tervek a közös életről. A barátságban csak két egyén van, akiktől senki nem követeli meg, hogy szeresség egymást, mégis természetessé válik az ősi, szívbe vésett szeretet, amivel viseltetnek egymás iránt. Isten teremtett nekünk embereket, akik olyannak fogadnak el, amilyenek vagyunk, legyünk hát hálásak, hogy családunkon és a társunkon túl még barátok is segíthetnek átvészelni a nehéz pillanatokat és nevetve megélni a boldog korszakokat.

Megkísérlek újra definíciót alkotni a barátságról, hogy még jobban lelkembe véssem fontosságát: a barátság az, ami életre szól, két ember mély és meghitt köteléke, amit sem eskü, sem fogadalom nem pecsétel meg, ugyanakkor megannyi áldás kíséri. A barátság olyan kimondatlan szövetség, amivel Isten szeretetét sugározhatjuk egymás felé.