A család, a gyermek – Isten ajándéka

 Beszélgetés dr. Oroszi Pállal

2011 – a család éve. A Kárpátaljai Református Egyház is bekapcsolódott ebbe a mozgalomba, bár vallja, hogy a család nem állhat csupán egy évnek a középpontjában, arra minden évben, az év minden napján fontos figyelmet kell fordítani. Hisz a család a társadalom legkisebb, de igencsak meg­határozó közösségi formája. Amit Isten rendelt. A családban formáljuk a mát, s itt gyökerezik a jövő. A családban uralkodó szellemiségtől, az egymáshoz való viszonytól függ, milyen közösségi emberek kerülnek ki onnan. Ez határozza meg azt is, hogy milyen értékrendet visznek magukkal a nagybetűs életbe gyermekeink, a leendő családalapítók.

 Ezúttal a Beregrákoson élő dr. Oroszi Pállal, a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központ orvosával beszélgetünk erről a témáról. Oroszi Pál feleségével, Jolikával négy gyereket nevel. A két nagyobb már felnőtt korú. Anna, a legnagyobb, nyelveket oktat az egyik helyi iskolában. Dávid harmadéves orvostanhallgató Ungváron, középső lányuk, Eszter, a Tivadarfalvi Református Líceum elsőéves diákja, Dóra hatodikos a helybéli iskolában.  

– A házasság egy életre szóló kötelék. Mire kell figyelnünk családalapításkor?

– A családról való elképzelé­seinket mindenképpen beszél­jük meg. Elsősorban, hogy mi­lyen családot szeretnénk, mi a fontos számunkra. Minden eset­ben lényeges, hogy próbáljuk meg kialakítani együtt a közös álláspontunkat. Én például egy nagy családból jöttem, a felesé­gemnek pedig csak egyetlen testvére volt. Teljesen más hát­terű családból érkeztünk. Ez is mutatja, mennyire különbözőek voltunk, de amikor mégis meg­próbáltuk kialakítani, még házasság előtt – és találtunk rá időt – a közös álláspontokat a közös életünkre nézve, akkor érdekes módon azt tapasztaltuk, hogy sok esetben egyezett a vélemé­nyünk. Ez egy jó, biztonságos alap volt számunkra, amire a ké­sőbbiekben is rá lehetett lépni. Vannak elképzelések, melyeken sok esetben egyezett a vélemé­nyünk. Ez egy jó, biztonságos alap volt számunkra, amire a ké­sőbbiekben is rá lehetett lépni. Vannak elképzelések, melyeken természetesen útközben változ­tatni kellett, és vannak dolgok, melyeket Isten változtatott. Nem úgy adta meg, ahogy mi elkép­zeltük. Nem úgy bízta ránk, ahogy mi szerettük volna. Példá­ul mi eldöntöttük, hogy hat gye­reket szeretnénk. Az Úr nem adott annyit, csak négynek a fel­nevelését bízta ránk. De ezt így fogadtuk el Tőle, és hálásak va­gyunk a gyermekáldásért.

– Mi segíthet a közös nevező megtalálásában különböző hát­terű és karakterű embereket?

– A legjobb és legbiztosabb közös nevező, ami végigkíséri az embert a mindennapjaiban -nagy és kis döntésekben, hosszú-és rövidtávon -, a hite. Ez egy olyan pillér, ami bármilyen kö­rülmények között biztos, és nem változik. A hitünkből ered a bi­zonyosságunk, világnézetünk. Ez segít abban, hogy különbö­ző karakter, neveltetés ellenére is mindig meg tudjuk találni akár gyerekeink nevelésében, kicsi vagy nagy döntésekben a közös nevezőt. A hit birtoklása, az ebből eredő pozitív életszem­lélet gyakorlása fiatalkorban kulcsfontosságú majd az új csa­lád életében, amikor két fiatal összeköti életét. Ha ez nincs meg, vagy csak az egyik oldal­ról van jelen, akkor nagyon ne­héz. Sok-sok év távlatából azt tudom mondani, hogy szinte elképzelhetetlen számomra, hogy lehet így családi életet élni…

– Mit jelent a család az Ön szá­mára?

– A család minden korban, minden ember számára egy olyan menedék, olyan hely, ahol otthon van, ahol a legjobban érzi magát, ahová mindig visszatérhet, ha bár­mi nehézség éri az életben, ahol Összpontosulnak az élet dolgai. És végül is a családban kezdi az ember, itt születik, és itt is fejezi be az életet. Különböző életkor­ban különböző feladatokat kap ebben a közösségben. Gyermek­ként gyermekhez méltó feladatai vannak, mert a szülei irányítják a családot. Később ő lesz szülő, s a saját családját irányítja, próbálja nevelni gyermekeit.

–  A család Istentől kapott ajándék…

– Én vallom, hogy amit Isten megalkotott, az nem jó, hanem a legjobb. Ha végignézzük a társa­dalmi rendszereket, a családok ala­kulását, rájövünk, hogy nincs jobb lehetősége egy gyereknek, mint ha egy családba születik bele. Olyan védelmet jelent ez, mely még ha nem is működik tökéletesen, min­dig jobb, mint egy nyitott közös­ség, társaság, ahol az új nemzedék úgy nő fel, ahogy ma ezt nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy a házas­ság csak egy papír. Nemcsak nevet­ségesnek, hanem sokkal inkább el­szomorítónak tartom, amikor úgy tekintik, hogy a család – két em­ber egy életre összekötött útja – mindössze egy papír. Nem, ez nem csupán egy papír, hanem a legmé­lyebb felelősségérzet a másik iránt, amikor összekötöm vele az életemet. Nagyon lényeges, hogy mindketten annak a felelősségnek tudatában vállalunk, nevelünk gyermeket, és annak tudatában él­jük meg mindennapjainkat, hogy együvé tartozunk. És bármi történ­jék is, én meg kell hogy védjem felemet, családtagomat, és tudom, hogy ő is ezt teszi. Ez a családban rettentően fontos, de fontos a nem­zet szempontjából is. Ha nincs jó alap, ha nem stabilak a családok, ha nem érezzük ezt a felelősséget egymás és a családtagjaink iránt, akkor természetesen ez kihat a ki­sebb és nagyobb közösségekre is, kihat a nemzetre is. Sajnos ennek vagyunk most szemtanúi. A fiata­lok úgy gondolják: először ma­gamnak kell éljek. Kitolódik a ta­nulmányi idő, aztán a házasságban is – ha egyáltalán megköttetik – úgy tervezik: először egy kicsit magunknak élünk. Későn vállal­nak gyereket, és legfeljebb egy-kettő fér csak bele tervükbe. Mert hát minekünk is élnünk és érvé­nyesülnünk kell, mondják. Egy olyan fals irányba tolódott el az életszemlélet, hogy mi magunk akarjuk megteremteni a magunk jólétét. Azt gondoljuk, hogy a gyermekeinknek is az lesz a leg­jobb, amit mi tervezünk. Viszont azt tapasztaljuk, hogy lehet az élet­színvonal ma sokkal magasabb, le­het, hogy a családoknak sokkal több minden megadatik, mégsem lett nagyobb a gyerekvállalási kedv. A gyerekek számának csök­kenése pedig a társadalom elörege­déséhez vezet. Orvosként is szinte nap mint nap tapasztalom, hogy öreg szülők felügyelet nélkül ma­radnak. Nincs rájuk idő. Kallódó gyerekeket, szétesett családokat látok. Az ebből adódó problémák­ról a belgyógyászaink sokkal töb­bet tudnának beszélni, hisz a hoz­zájuk fordulók 70-80%-ának a lel­ki gondok okozzák a fizikai pa­naszt. A háttérben ott van, hogy rendezetlen a családi életük, szétesőben van a kapcsolatuk.

Ma sokszor nincs meg az igazi felelősségtudat a fiatalokban, nem kapták meg a szüleiktől sem. És va­lahol egyházunknak is ebben len­ne nagy-nagy feladata, hogy a leg­kisebb egységtől, a családtól kezd­ve újraépítse ezeket a kapcsolato­kat. Rá kell vezetni a fiatalokat arra, hogy felelősséggel tartoznak magukért és másokért is. Nem le­het könnyelmű kapcsolatokba lépni, majd eldobni azt csak azért, mert ez így jó nekem. Nagy felelős­ségem van akkor, amikor gyerme­ket vállalok, családot alapítok, és nemcsak egy családnak vagyok a tagja, hanem az én családom egy közösségnek – egy egyháznak, egy nemzetnek – is tagja. És nem mind­egy, hogy mi lesz ezzel a közösség­gel egy generáció múlva, mi vár az unokáinkra.

– A család évében talán erről is nagyobb hangsúllyal beszé­lünk…

–  Én nagyon örülök annak, hogy nemcsak az egyház, hanem az anyaországban is, és a hazai mé­diában is egyre több figyelmet szentelnek a családnak. Viszont végtelenül elszomorít, amikor olyan liberális nézeteket hallok – és ettől volt hangos a média az utóbbi időben -, hogy tulajdon­képpen mindegy, milyen gyökerűek vagyunk, a család csak egyike az együttélés formáinak. Persze, hogy lehet gyökerek nélkül épí­teni jövőt, csak az a kérdés, hogy ez életképes-e. Az építkezést mindig az alapnál, a gyökereknél kell kezdeni. Ha nem onnan táplálkozik, akkor láthatjuk, mivé lesz. Ha a családok több mint fele tönkremegy, akkor valami gond van. Nem lehet szemet hunyni efölött, és azt mondani, a házas­ság csak egy papír. Akkor miért van ennyi kallódó gyerek? Miért van ennyi drogos? Vissza kell ás­nunk oda, ahonnan lehet táplál­kozni, ahonnan föl lehet hozni az igazi értékeket! És ezekre az ér­tékekre fel kell hívni a figyelmet! Elsősorban a fiatalokét. És velük megpróbálni egy új építkezést. Ez pedig álljon jó alapokon! Ebben kell, hogy az egyházunk szerepet játsszon.

– A nevelésről. Mennyire nehéz vagy könnyű a keresztyén alapo­kat, Isten szeretetét a gyermekekbe is elültetni?

– Nem hiszem, hogy keresztyén családokban ez valamilyen külön papírforma szerint történik, mint az átlag családokban. Mindig azt pró­bálja a szülő átadni a gyerekeinek, ami a legdrágább neki, ami a leg­értékesebb. Nyilván hogyha ne­kem a hitem értékes, és tudom, hogy az vezetett az életben, segí­tett át akadályokon, motivált, ak­kor ez egy olyan kincs számomra, amit valószínű, át akarok adni gyer­mekeimnek is. De a gyermek kü­lön egyéniség, neki magának kell dönteni erről. A mi feladatunk, hogy próbáljuk elmondani szá­mukra, eléjük élni azt, ami nekünk nagyon drága, olyan élettapaszta­latokkal együtt, amelyek majd fontosak lehetnek számukra, és se­gítenek nekik. Beszéljünk a buk­tatókról, amiket ők már kikerülhet­nek. Természetesen ezek között majd nekik kell szelektálni, nekik kell sorrendet kialakítani, hogy mi az, ami számukra fontos, és mi az, amit tovább akarnak vinni, mi az, amire majd a saját életüket is épí­teni akarják.

–  Ezekben a dolgokban a szü­lői példa sokat segít…

– Az én szüleim soha nem erő­szakkal akarták kicsikarni, hogy azt tegyük, amit ők jónak látnak. Ez a hit dolgában is így volt. Az biztos, hogy nagyon sokat imádkoztak azért, hogy mi, gyere­kek, olyan irányba induljunk el, ami valóban érték (még ha talán mi nem is így láttuk akkor). S ezt minden szülőnek meg kell ten­ni, ha felelősséggel viszonyul a gyermeke jövője iránt. Ezért imáinkban könyörögni kell azért, hogy nyíljanak meg a sze­mei, lássa meg, hogy mi az, ami jó, mi az, ami rossz. Tudjon kö­zöttük különbséget tenni. Na­gyon fontos, hogy olyan élet­szemléleten alapuljon, ami megáll minden időben. Ezért nagyon fontos az istenhit. S amikor a gyerek ezt kezdi meg­érteni, akkor már nem kell fél­teni, ő a maga életét alakítva jó irányba indult el, és jó irányba halad. Még akkor is, ha néha kerülőutakkal teszi meg az utat. De tudjuk, hogy van egy biztos pont, amelyet megismert a csa­ládban, ahova visszatérhet, amire mindig támaszkodhat. S ez a hite, személyes kapcsolata Istennel.

Feleségemmel mi sem pró­báljuk ráerőszakolni a gyereke­inkre az általunk megtapasztalt dolgokat, amelyek jól beváltak, hanem igyekszünk azokat elé­jük élni. Ez persze nem mindig könnyű, és nem is mindig sike­rül. De ha folyamatosan tapasz­talják azt, hogy a szavak mögött vannak igazi tettek, és hogy a család együtt dönt nagy dolgok­ban, s hogy megbeszélik a problémákat, hogy a gyerekeket is bevonják a megbeszélésekbe, és rendszeresen beszélgetnek, ak­kor sikerülhet. A mindennapi beszélgetéseknek óriási jelen­tőségük van. Talán esténként van erre a legtöbb idő. Amikor leülünk az asztal köré, megbe­szélünk egy-egy témát, köny­vet, vagy filmet akár. És talán együtt énekelünk, imádkozunk, akkor ezek a dolgok felszínre kerülnek, akkor nagyobb a bi­zalom szülő és gyerek, gyerek és gyerek között. Ezek mind se­gítenek abban, hogy rájöjjenek: az apukámnak, az anyukámnak vannak olyan értékei, amiket ér­demes átvenni, vagy legalább érdemes kutatni, mik azok az ér­tékek és honnan fakadnak, mert én is szeretnék birtokosa lenni. Ezek a beszélgetések formálhat­ják nemcsak a gyerekeket, ha­nem a szülőket is.

Soós Katalin

Küldetés

XIX. évf. 3. szám