A mások öröme

Milyen nehéz néha mással együtt örülni. Mert sajnálkozni, meg kimondva, vagy kimondatlanul érezni, hogy „én megmondtam”, az megy. De mikor valakinek jó, pláne, ha igazságtalanul jó, és még inkább, ha jobb, mint nekem… Úgy, hogy meg sem feszül, hogy „jól viselkedjen”, mint ugye én, a példaértékű mindennapokat imitáló keresztény. Mégis „megússza”, mégis jól sül el, mégis kegyelmet talál. Számtalanszor az orra alá dörgöltem már, hogy kellene élnie, és erre… az Atya nem nekem ad igazat, nem oktatja ki, nincs ejnye-bejnye, mi több, elé fut. Milyen nehéz néha egy-egy hazatérő tékozló fiú örömében osztozni. Mennyire pazarló, mennyire illogikus ez a szeretet. És mennyire gyarló, hogy engem ez kicsit is zavar. Hogy ilyenkor nem tudatosul bennem húsba vágóan, hogy hányszor futott már elém is. Hogy sok van már megbocsátva. Igazságtalanul sok. Olyankor az Atya csak megölel, és azt mondja: Fiam, hiszen te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd…
Forrás: Újragondoló