A nagyböjti szent negyven nap idején

Hamvazószerdával kezdetét vette a nagyböjti időszak, a bűnbánat, az elcsendesedés, és az önvizsgálat ideje, melynek már túl jutottunk a felén, és egyre közelebb kerülünk Krisztus feltámadásának misztériumához.

A természetben most folyik a tél és a tavasz közti küzdelem, fogynak a hideg napok, rügyek pattannak, virágok bontják szirmukat. A liturgiában is lelki tavasz van, tart még a közöny tele és a bűn sötétsége, de bontakozik az új élet is.

A kegyelem kipattantja a lelkekben a csírákat, és kibomlanak az új életet tápláló üzenetek. A „vita nuova”, melyről Dante Alighieri énekel, a tavasz ígérete a természetben és a lélekben egyaránt. Ennek az új életnek a szolgálatában áll a nagyböjti liturgia, amikor a zsolozsma így hangzik: „Itt van számunkra a bűnbánat ideje, hogy bűneinkért vezekeljünk és így lelkünket megmentsük.”

Pilinszky János gondolatai, melyek, bár fél évszázaddal ezelőtt jelentek meg az Új Ember folyóiratban, ma is megszólítanak bennünket:

„A nagyböjt időszaka mit jelent ma, mire kötelezi a mai hívőt, a mai embert? Az egyház látszólag sokat engedett szigorából, de vajon milyen mélyebb megfontolás alapján?

Könnyített tiltásain, de nem összeszedettségünk kárára. Amennyiben enyhített föltételein, oly mértékben igényli, hogy minél teljesebb figyelmet szenteljünk a lényegnek, nevezetesen a liturgiában megjelenített szenvedéstörténetnek. A modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé.

A lélekelemzés betegségre változtatta a bűn nevét, amitől azonban a bűn továbbra is köztünk maradt. Legfeljebb zavarosabban nézünk vele szembe azóta, s a bűnös kevésbé érti, miért büntetik »betegségéért«?

De talán még kétségesebb vállalkozás volt fölszámolni a vezeklés fogalmát, szükségét, elemi szerepét az ember életében. Esendő lények vagyunk, s igazában nem az tesz jót velünk, aki szép nevet ad annak, ami továbbra is ott pusztít bennünk és közöttünk, hanem az, aki segítséget kínál gyarlóságunk fölmérésére, bevallására és jóvátételére.

A legtöbb bűn azonban – egyedül talán az anyagi megkárosítás kivételével – jóvátehetetlen. Márpedig a bűnös – s ki ne volna bűnös? – mindaddig, amíg tökéletesen hozzá nem idomult bűnéhez, szabadulni kíván tőle, jóvá akarja tenni. De hogyan, ha egyszer a legtöbb bűn következményében visszavonhatatlan? Akit megrontottunk, hogy csak a legszemléletesebb példát említsük, attól bocsánatot kérhetünk ugyan, de miként adhatnánk vissza ártatlanságát?

Erre a »jóvátehetetlen bűnre« egyedül a vallásos értelemben vett vezeklés kínál valódi, súlyában és erejében megfelelő panaceát. Mivel egyedül Istenben tehetjük jóvá a megváltoztathatatlant, egyedül az örökkévalóság és létünk örök szintjén mindazt a hibát, mit az idő visszafordíthatatlan síkján elkövettünk.

A nagyböjti könnyítések semmi esetre se érinthetik hát a vezeklés lehetőségének, mélységes és kivételes alkalmának »elmosását«, súlytalanítását. Ellenkezőleg: a szokássá szürkült közös gyakorlatok helyett a vezeklés egyéni átélésére, feltárására, realizálására sürget az egyház, liturgiájának teljes gazdagságával oly lehetőséget rejt már, homályosan – de annál mélyebb és valódibb éhséggel szívében.

A Megváltó ugyanis azzal, hogy a legfőbb közvetítő Isten és ember, ember és ember között – oly abszolút értéket jelent, mely mindenkor behelyettesíthető minden relációnkba, s mindenekelőtt jóvátehetetlen viszonylatainkba. Ez a megváltás egyik legmélyebb értelme. Jézus azért jött, hogy jóvá tegye azt, ami az időben végleg elveszett; ezért adta kezünkre magát. Vegyük észre, hogy azóta se hagyott el bennünket, s épp ott a legkevésbé, ahol szükségünk a legnyomasztóbb: a jóvátehetetlen jóvátételében” 

– írta Pilinszky.

„A Szent Negyvennapnak két jellegzetes belső tulajdonsága van: egyrészt és elsősorban ez a keresztségre való előkészítésnek és arról való megemlékezésnek, másrészt pedig ez a töredelemnek ideje. Ezért kell, hogy a hívők ebben az időben nagyobb buzgósággal hallgassák Isten igéjét, több időt fordítsanak imádságra, hogy így készüljenek a húsvéti misztérium megünneplésére” – fogalmaz a Sacrosanctum concilium kezdetű zsinati dokumentum. (II. vatikáni zsinat konstitúciója a szent liturgiáról, melyet 1963. december 4-én hirdetett ki VI. Pál pápa.)

Az Egyház nemcsak megemlékezik Krisztus húsvéti misztériumáról, hanem a liturgiában megújítja azt, hogy a hívők egyesülhessenek a Megváltóval és felfoghassák kegyelmeit.

Berényi Kornélia

Forrás: felvidek.ma

Nyitókép: Kárpátalja.ma