A nagycsalád botránya

A harmadik, a negyedik, az ötödik… és a jóléti társadalom trendjei…

Az elsőnél mindenki örül. Az újszülött fotóját körbehordják a családban, a nagyszülők dagadnak a büszkeségtől. A másodiknak is hasonlóan, mert ugye egy fiú mellé kell egy lány, vagy fordítva. A harmadiknál már többen hümmögnek, csóválják a fejüket, a negyediknél megkapják a szülők, hogy nem kellett volna ezt úgy elsietni, az ötödiknél pedig hogy felelőtlenek. Mert erre a világra nem érdemes ennyi gyereket szülni. És megrovóan ráncolják össze a szemöldöküket a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, akik maguk is négy-öt gyerekes családba születtek bele, mondjuk a második világháború vagy az ötvenes évek közepén. Nem mintha nem szeretnék a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, de azért mégis… Ami sok, az sok.

Van, amikor ezt a fajta (vagy ennél még keményebb) elutasítást nem fogalmazzák meg verbálisan – mondjuk a vonaton, buszon, vagy éppen szállodában, bevásárláskor a plázában –, de a metakommunikatív jelek egyértelműek. Akárhogy forgatjuk, sokszor ciki(nek tűnik) ma a nagycsalád, a négy, öt, hat, netán több gyerek. Néha még olyan helyeken, helyzetben is kínos, amikor kifejezetten gyerekeknek szóló programot vagy szolgáltatást hirdetnek meg.

– Ennyi gyerekkel akar bejönni? – kaptam meg a lekicsinylő kérdést az ilyen-olyan jegyszedőktől, portásoktól, attól függetlenül, hogy a kezemben szorongattam a megfelelő mennyiségű jegyet, vagy lobogtattam a szolgáltatás kifizetését igazoló számlát. Nemegyszer éreztem úgy, mintha másodrangú polgára, sőt, kirekesztettje lennék a társadalomnak, csak azért, mert sok gyerekem van.

Pedig ennek éppen ellenkezőleg kellene működnie. Nemcsak az anyai szívem, hanem a közgazdasági és a demográfiai kutatások is azt bizonyítják, hogy bár a világ összességében a túlnépesedéssel küzd, nekünk itt, Európában egy erősen elöregedő társadalom problémáival kell szembenéznünk. Nem szükséges túl sok matematikai ismeret, hogy megértsük: ahhoz, hogy növekedjék a népesség, minden családban legalább három gyereknek kellene születnie. Ha csak kettő születik, stagnál, ha egy, akkor csökken a népesség. Persze ez nem ilyen egyszerű, ezért mondja dr. Botos Katalin közgazdász, népességkutató, hogy az úgynevezett termékenységi rátának a 2,1-es szintet el kell érnie az adott populációban ahhoz, hogy meginduljon a népesség növekedése. Európában ez a ráta 1,3-1,4 körül mozog, ami évente félmilliós népességcsökkenést jelent a térségben. Botos szerint ennél rosszabb képet csak Kelet-Közép-Európa mutat. Nálunk még a mediterrán országokénál is alacsonyabb a termékenységi ráta. A trendek szerint – ha semmi nem változik – 2050-re Magyarországon lesz a világon /!/ a legmagasabb az ún. gazdasági függőségi ráta, vagyis a nyugdíjkorúaknak a ténylegesen dolgozókhoz viszonyított aránya. Az elöregedő társadalmakban ugyanis igen nagy problémát okoz az idősek eltartása, gyógykezelése, egyszerűen azért, mert nincs elegendő munkaképes korú állampolgár, akiknek az adójából, járulékaiból fent lehetne tartani a szociális gondoskodás gazdasági védőrendszerét.

Mindezt tudva nehezen érthető az az elutasítás, amit igen sokszor megtapasztalok a nagycsaládokkal kapcsolatban. Logikusan gondolkodva ugyanis ha túlteljesítem a 2,1 fős gyereklétszámot, azzal már nem magamnak, hanem a társadalomnak – konkrétan akár a buszon velem szemben ülő, fanyalgó nőszemélynek vagy valamelyik rokonának, ismerősének – teszek jót, mivel lehet, hogy az én „plusz” gyerekem fogja az ő nyugdíját megfizetni. Vagy a dolog mégsem ilyen egyszerű?

Jólét vs. nagycsalád?

Nyilván nem, mert ha ilyen egyszerű lenne, akkor már több európai országban megszavazták volna azokat a törvényeket, amelyek a nagycsaládok gazdasági egységét védik. A nagycsalád gazdasági előmozdításának kérdései, például családi adózás (amelynek elemei nálunk már működnek), az anyák korábbi nyugdíjazása vagy éppen a gyerekszám beszámítása a nyugdíjkorhatár elérésébe és/vagy a nyugdíj összegének meghatározásába az utóbbi években rendre felmerül a nyugdíjreformok vizsgálatánál, ám lényegi döntés még nem született az ügyben. A fogyasztói, jóléti társadalom elvárásaival ugyanis szembemegy a nagycsalád rendszere.

A nagycsalád, a sok gyerek, illetve a generációk együttélésének lényege éppen a kisközösségi (családi) önfenntartás, ami finoman fogalmazva sem vág egybe a fogyasztói társadalom trendjeivel.

A jóléti társadalmak nagy részében kiveszik a családok kezéből az öngondoskodás lehetőségét.

A járulékfizetések és társadalombiztosítás kötelező volta miatt a megkeresett munkabérünk jó részét nem kapjuk kézhez, sokszor nem is tudunk róla, hogy a munkáltató mennyi járulékot fizet utánunk. A kezünkben megmaradó nettó bér alig fele az eredeti összegnek, így nincs lehetőségünk magunknak eldönteni, hogyan gondoskodunk öreg szüleink jólétéről, saját időskorunkról, beteg gyerekeink gondozásáról.

Míg az egykori nagycsaládokban ezek a funkciók majdhogynem automatikusan működtek, a jóléti társadalmak nagycsaládjainak szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a társadalom egyik oldalról elvonja javaikat, a másik oldalról viszont nem biztosít megfelelő, minőségi ellátást.

A fogyasztói társadalomban ráadásul a személy értékét nem munkavégzésének minősége vagy társadalmi haszna dönti el, hanem a megvásárolt termékek mennyisége. Konkrétan az, hogy mennyi pénzt tud visszaforgatni a gazdaságba. Éppen ezért a szegénység kirekesztettséggel jár. Egy nagycsalád – a gazdasági tendenciák ellenére – még a mai napig is próbál önfenntartó lenni, vagy legalábbis csökkenteni a családból kiáramló költségeket. A gyerekek „megöröklik” egymás ruháit, játékait, az étkezési szokások egyszerűbbek, ritkán vesznek félkész ételt, nem engedhetik meg maguknak a gyorséttermi kajálást, ritkán jutnak el luxusutazásra, inkább a gyalogtúrát meg a sátrazást választják, és nem váltják ötévenként az autójukat. Egyszóval: aki sokgyermekes szülő, az nem jó fogyasztó és nehezen illeszthető bele a fogyasztói társadalom eldorádóképébe.

Botrány tehát a nagycsalád, ami nem is fog változni, míg fel nem ismerjük, hogy nagyon nagy a baj. Vagy lesz, nemsokára, mert idős korunkra nem marad, aki gondoskodjon rólunk.