Adni vagy nem adni?

A jókedvű és a szorongó

Egy zimankós szombaton, hétvégi krízisszolgálatunk során érdekes beszélgetés kerekedett köztünk és önkéntes segítőink között.

A téma az adakozás volt. A probléma felvetője őszinte kételyekkel telve szegezte nekünk a kérdést: mi a helyes magatartás, adni vagy nem adni? Mi mit szoktunk tenni, ha valaki hozzánk fordul?

Elmeséltem neki, hogy én kizárólag élelemmel, élelmiszerrel segítek az utcán. Ha azzal a kéréssel fordul hozzám valaki, hogy kiflire gyűjt, odaadom neki az enyémet. Ha nincs éppen nálam ennivaló, elsétálunk a legközelebbi kisboltig, pékségig. De olyan is volt már, hogy megvárták, míg befejezem a heti bevásárlást, amit egy fél vagy egész liter ásványvízzel toldottam meg az illető részére.

De mi a helyzet, amikor a körülmények ezt nem teszik lehetővé? – jött a következő kérdés. Ha éppen autóban ülünk és a piros alatt kér valaki valamit? Akkor nem adok?

Egy másik önkéntes elve, hogy teljes mértékben a szívére, konkrét szituációban, konkrét időben konkrét isteni üzenetre hallgat. Előfordult már, hogy ezt a gyakorlatot folytatva egy néhány forintért kilincselő szegénynek ezer forintot adott. Őszinte örömmel, igaz szeretettel. De olyan is megesett már, hogy egyáltalán nem adott semmit. A dolog lényege, hogy mindig őszinte örömmel, teljes jóakarattal, igaz szívből adjunk – mondta.

A kérdéskör elindítója felvázolta azt a helyzetet is, amikor valakinek lenne miből adnia, sőt, ad is, de nem jóérzésből, hanem pusztán berögzült kötelességből, amitől egyáltalán nem lesz boldog. Ne adjon? Holott lenne miből? Adjon? De akkor váljon teljesen üres jelenetté a segítségnyújtás, amire rossz érzéssel (nyűgként) gondol? Hogyan mondja azt a fiának, hogy az uzsonnára kapott zsebpénzét ne adja minden nap oda egy idegennek? Inkább idegeneket helyezzen előtérbe és ne a közvetlen környezetét, vagy a gyűjtögetést gyermekei jövőjére?

És mi a helyzet a jókedvű adakozó példájával?

Annyira természetesnek tűnik a kérdés és a benne rejlő válasz: adjunk vagy ne adjunk? Persze, hogy igen, hiszen adakozni szép, nemes dolog, erre hív az Ige is. Mégis, olyan boldogan, elégedetten, magukkal teljes harmóniában élnek azok, akik soha nem adakoznak semmilyen formában, sem Isten házán belül, sem azon kívül. És néha olyan kétségekkel küzdenek azok, akiket gyermekkoruk óta arra neveltek, hogy erejükhöz mérten segítsenek a rászorulókon. Vajon melyik hozzáállás ér többet, egyáltalán értékelhetők, összemérhetők?