Ajtódísz

Finom határvonal a külvilág és az otthon melege között

A november vége már nagy izgalomban telik, minden az advent és a karácsony körül forog. Az utcák, a boltok ünnepi fényárban úsznak, kedvünkre válogathatunk a legkülönfélébb mikulások, karácsonyfadíszek és adventi koszorúk között. Az ajtódísszel azonban gondban vagyok. Hiába kerestem mindenhol, egyelőre még nem találom.

Pedig az adventi ünnepkör e mellékszereplője is igen fontos funkciót tölt be, tartalmat közvetít a külvilág számára. Elválaszt. A bejárati ajtón lógva finom vonalat húz a profán külvilág csípős hidege és az otthon melege közé, a gondok, bajok zűrzavara és egy belső béke szigete közé.

Mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy az ajtó túlsó oldalán él egy közösség, amely szeretettel vár. Várja a nagy családi találkozásokat, hatalmas vacsorákat, meghitt téli sétákat, Isten házában töltött órákat, december betetőzését, egy Kisded megérkezését.

Azt üzeni, hogy van odabenn egy közösség, mely a világ minden nehézsége ellenére kitart, megerősít, támaszt nyújt tagjainak.

Kifejezi, hogy van odafenn egy Gondos Kéz, és odabenn egy hálás szív, mely a legapróbb részletekről sem felejtkezik el. Egy örömmel teli szív, melynek minden kívánsága már előre megkapott karácsonyi ajándék. Ott hever a mindennapok kedves óráiban, a tankönyvek hasábjain, a munkába járás boldog perceiben.

Hirdeti, hogy még a legsötétebb óráinkban sem vagyunk egyedül, hogy minden imánk meghallgattatik, hogy soha se adjuk fel, mert köztünk van Valaki, aki jászolba született, hogy aztán keresztfán végezze értünk.

Hogy csillogó szemmel, tisztán, békés szívvel ünnepeljünk: Dicső Karácsonyt!

Teli tüdővel, igaz hittel énekeljük:

Dicsőség Mennyben az Istennek! Békesség Földön az Embernek!