Áldás az átokban
Van egy vers a Bibliánk elején, ami keserédesen beszél a kegyelemről:
Kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. (1Móz 3,23)
Az alaptörténetet mindannyian ismerjük: Isten megteremti az embert, elhelyezi egy tökéletes világban, feladatokat ad neki, amiket minden gond nélkül elvégez, hozzáillő társat is ad mellé, hogy ne érezze magát egyedül. Minden idilli, felhőtlen. És mégsem, mert lám, a kígyó fel tud kínálni valamit, ami több a mindennél. Felébreszti a kíváncsiságot és ezzel együtt az elégedetlenséget, a bizalmatlanságot, a hálátlanságot is. A tökéletes világ darabjaira hullik, az ember pedig kívül találja magát az Éden kapuján.
Hol van itt a kegyelem?
Láttam a minap egy képet egy civakodó házaspárról. Mindketten durcásan álltak a zuhogó esőben, miközben a férj egy esernyőt tartott mindkettőjük fölé. Na ez Isten szíve!
Amikor a rajtakapott emberpár nem túl tartós, egyáltalán nem melegítő, viszont eléggé szúrós fügefalevélbe csomagolta magát, a teremtés Ura tartós, puha, meleg állatbőrre cserélte a ruhájukat. Elzárta őket az Élet fájától, hogy ne tartson örökkévalóságig az elszakítottságuk Tőle. Átokkal sújtott minden érintettet, de ugyanabban a bekezdésben arról olvasunk, hogy már el volt készítve a megváltás útja. Nehéz munkák, fájdalmak, sikertelenség, könny és izzadság árán kellett az embernek újra és újra visszaemlékeznie arra, hogy ő tulajdonképpen nem erre lett teremtve, de az életének mégiscsak voltak gyümölcsei, és a kapcsolatai, ha nehezen is, de mégiscsak tükrözték az ő istenképűségét. Másnak a szavára adott, másnak hitt, Isten mégsem hagyta teljesen magára.
Szerintem nemcsak az alapsztorit ismerjük mindannyian, hanem ezt az állapotot is. Rosszul döntünk, bután választunk, aztán ott találjuk magunkat egy élet közepén, amit nem így terveztünk, és csak keseregni tudunk az elbukott örömökre emlékezve. De Istent nem veszítjük el a rossz döntéseinkkel. Még így, elbukva, kifosztva, meggyötörve is meg tudjuk élni a bibliai aranymondást: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (Róma 8,28). Akik Istent szeretik, azok az átok földjén is vetnek és aratnak.
Kedves Tesó! Talán te magad is tudnál mesélni arról, hogy hány könnyed és izzadságcsepped bánja a döntést, amit akkor hoztál meg, amikor erősebb volt benned a kíváncsiság, az elégedetlenség, a bizalmatlanság vagy a hálátlanság, mint az Istennek való engedelmesség. Lehet, hogy egy aprócska gyengeséged miatt viselsz embert próbáló terheket. Talán nem is ismerted még az Urat, amikor tévutakra keveredtél.
Most azonban csak egy kérdésem van hozzád: szereted Istent? Ha igennel tudsz válaszolni, akkor tudod, hogy Kivel kell megbeszélned a múltad, Kinek a kezéből vedd el a mát, és Kinél van biztonságban a holnapod. Tudnod kell, a kegyelmes Isten kész megbocsátani, és ami még csodálatosabb: fel tudja használni a múltadat arra, hogy újjáépítsen téged, és rajtad keresztül gazdagítsa a körülötted élőket is.
Mi az, amit az isteni kegyelem jeleként tudnál említeni egy jelenlegi félrecsúszott helyzetedben? Lehetőséget, amihez ezen az úton jutottál? Egy kapcsolatot, amin keresztül el tudod érni azt, akihez másként nem férnél közel? Egy tapasztalatot, amivel építeni tudsz másokat?
Keresd meg ezeket a kis gyöngyszemeket, és egyenként megnevezve őket adj hálát értük a kegyelem Istenének, aki által van üdvösségünk és bűneinkből szabadulásunk! Aztán menj és szórd szét a kincseket, amit a te cserépedényedbe rejtett a teremtő, megváltó és mindenható Isten – nem vezeklésül, hanem hálából, szeretetből!
Olasz Tímea
Forrás: teso.blog