Jöjjetek, Atyám áldottai!
Karácsony előtt pár nappal néhányan arra vállalkoztunk, hogy bemegyünk a börtönbe a Megváltó örömhírét vinni az ott lakóknak. Nem a legkönnyebb szolgálat ez, és nem is egyszerű vállalkozás. Bennem mégis az motoszkált, hogy ez egy nagyon különleges lehetőség. Valamilyen formában be kell vinni az Urat az eltévedteknek. Mikor, ha most nem?! Előtte volt egy felkészítés, hogy mi lesz a program, mihez tartsuk magunkat odabenn, mire számítsunk. Nem először jártam börtön falak között, nagyjából képben voltam, hogy mi vár ott rám. Amire azonban nem voltam felkészülve: miközben Jézus nevében mentünk “fényt vinni a sötétségbe”, valójában pont, hogy Vele találkoztunk odabenn. Az Úr terített asztallal várt minket. A bentlakók ajándékkal készültek, nagyon áldott beszélgetések alakultak, a karácsonyi énekek is sokkal mélyebbek voltak, mint bárhol, bármikor.
És akkor megszólalt bennem egy nagyon is jól ismert ige, ezúttal teljes más megvilágításban:
“Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Máté 25,34-36)
Nem mi vittük be Jézust a börtönbe, Ő már ott várt bennünket.
És hirtelen megvilágosodott bennem, hogy miért is vagyok annyira aktív az Úr munkáiban.
A szolgálat számomra több, mint puszta emberbaráti segítségnyújtás.
Több, mint a lelkiismeretem megnyugtatása.
Több, mint sikerélmények hajszolása vagy saját fontosságom megélése.
Több, mint megfelelés mások elvárásainak.
Több, mint pusztán kaland.
A szolgálat találkozás az Úrral. A legapróbb tett is, amit Jézus nevében teszek, az Atya szívéhez visz közelebb, a Megváltóra emlékeztet, a Szentlélek munkájának nyit kaput – először bennem, aztán velem, általam.
Tudtad, hogy Jézusnak nincs szüksége a segítségedre, de szívesen találkozik veled is?
Talán épp abban az énekben, amit elénekelsz a közösségednek.
Abban a rakás fában, amit a helyére hordasz egy magára maradt idős helyett.
Az imádságodban, amivel közben jársz egy barátodért.
Az eldobott papírdarabban, amit felveszel és kidobod a kukába.
Egy születésnapi köszöntőben, amit Jézus indíttatására adsz át annak, akit más nem nagyon köszöntget.
A történetedben, amit bátorításul megosztasz egy szükségben lévő ismerősöddel.
Esetleg egy fél szelet kenyérben, amit irgalomból adsz oda annak, akinek valamiért nem jutott.
“Megáldalak és áldás leszel” – ez az ígéret igaz lesz az előttünk álló évre is. Egyedül rajtunk áll, mennyit fogunk tapasztalni mindebből.
Lehet tudni, amikor Jézus hív találkozóra. Nem angyal hozza a hírt, nem postán érkezik a meghívás. De annyira személyre szabott, hogy az ember tudja: ez az ő ideje.
Szíved joga, hogy távol maradjon. Talán sosem fogja bánni, mert nem tudja, mit hagy ki.
Azt viszont biztosan tudom, hogy aki engedelmesen és bátran beleáll az elhívásba, annak garantált az istenélmény.
És még egy dolgot tudok: Jézus vár, ma is vár…
Olasz Tímea
Forrás: teso.blog
(Nyitókép: illusztráció)