Antónia, Isten gyermeke

Háromszor futotta körbe a Földet, de talán még a teste sem szenvedett annyit, mint a lelke. Bár a legjobbak között tartották számon, azt, hogy mit jelent igazi győztesnek lenni, csak akkor tudta meg, miután karrierje lezárult.

Egy kallódó kamaszlány lement futni a Vasas pasaréti atlétikai pályájára egy edző javaslatára valamikor a hetvenes évek elején. A lány azonban nem volt tehetséges száz méteren, de négyszázon, nyolcszázon, sőt, ezerötszázon sem.

– Harmadosztályú futó voltam, de azért mindennap szorgalmasan jártam edzeni – emlékszik vissza Schaffner Antónia. A fiatal nő egyre hosszabb távokkal próbálkozott, a méterek száma végül 42 ezer fölé emelkedett, így női maratoni futóversenyző lett belőle. Ebben a számban pedig nem maradt harmadosztályon.

Orvosi vizsgálatok során beigazolódott, hogy Antónia izomzata és vére oxigénszállítása a hosszútávfutásra alkalmas, sőt, világcsúcs felállítására is képes lehet. Mást is kimutattak azonban a vizsgálatok.

– Nagyon szegény gyermekkorom volt, volt, hogy napokig nem volt étel az asztalunkon, és ezt a csontrendszerem, az ízületeim megsínylették – meséli az egykori futó.

Ennek ellenére precízen dolgozott, és megpróbálta a legtöbbet kihozni magából. Naplót vezetett, amelybe feljegyezte, mikor mennyit edzett. Számításai szerint életében legalább háromszor futotta körbe a Földet.

– Nagyon szerettem futni. Ilyenkor megszűnt körülöttem a világ. Irtó érdekes, amikor azt érzed, hogy ura vagy a testednek, és úgy tudsz vele játszani, ahogy a zenész a hangszeren.

A sportolót elmondása szerint egyetlen dolog zökkenthette ki: amikor a fáradtság jelentkezett.

– Ilyenkor azzal voltam tele, hogy hány kilométer van hátra. Gyötrődtem, tudtam, hogy nem adhatom föl, mert ha ez egyszer megtörténik, az a pillanat beég az idegrendszerembe, bármikor megkísérthet, és máskor is föl fogom adni – emlékszik vissza Antónia.

Huszonöt év alatt végül nem is adott föl egy versenyt sem.

Schaffner Antónia számos nemzetközi és világversenyen vett részt, többször futott a világ legjobbjaival Amerikában, Japánban és szerte Európában. Darmstadtban és Amszterdamban elsőként ért célba, Londonban pedig hatodik lett. Amikor először indult maratoni futásban, majdnem negyed órával megjavította az első magyar maratoni futónő, Monspart Sarolta országos csúcsát, az a Katrin Dörre pedig, akit maga mögé utasított, később olimpiai bajnok lett. Antónia is vihette volna többre, ám finoman szólva nem a legmegfelelőbb technikával edzett.

– Mindig csak terheltük a lábam, a szervezetem. Csak akkor pihentem, ha sérüléseket szereztem. Ez pedig gyakran előfordult: egy évben nyolc hónapot töltöttem csonthártyagyulladással.

A sportoló számos műtéti beavatkozáson átesett, egy alkalommal az Achilles-ina is elszakadt. A megpróbáltatások pedig csak fokozódtak. Fiatalon edző férjével felmentést kaptak a munkavégzés alól, és egész nap edzettek, később közös vállalkozásukban Antónia napi 21 órát is talpalt. A sportkarrier miatt négy gyermeket vetettek el, végül a férfi harmincnégy házasságban töltött év után elhagyta őt.

Antónia ekkoriban napokig nem tudott aludni, és mivel nem maradt semmije, hétről hétre más és más barátainál húzta meg magát. Amikor megelégelte helyzetét, elhatározta, szeretne versenybíróként visszatérni. A Népstadionban egy nemzetközi versenyen dolgozott, amikor meghallott egy ismerős hangot, amelyik utána érdeklődik. Magyarország egykor legjobb futónője volt az, háromezer méteren Antónia ellenfele.

– Huszonöt évvel azelőtt találkoztunk utoljára. Korábban soha nem köszöntünk egymásnak, nem kedveltük egymást. Ő volt a legjobb futó, akit aztán én megvertem. A sportban az a nagyon rossz szokás volt divatban, hogy aki megverte a legjobbat, azt kiközösítették. A különcködésünk, hogy engem a férjem edzett, ráadásul munkaidőben, amúgy is elzárt mindenkitől… – emlékszik vissza az egykori élsportoló.

A két megkorosodott nő ott állt egymással szemben, és megbeszélték, hogy a verseny után találkoznak.

Antónia ekkor kiöntötte a szívét egykori vetélytársának.

– Zsuzsa annyit mondott minderre, Tóni, nincs ember, aki rajtad segíthetne, csak egyvalaki: Isten.

Az új barátnő 2007 nyarán elhívta őt a pasaréti gyülekezetbe, ahol Cseri Kálmán lelkipásztor hirdette az igét ekkoriban.

– Később kiderült, hogy abban az évben kerültem Pasarétre, amikor Cseri Kálmán is, csak én két sarokkal odébb, mint sportoló. Isten viszont már ekkor tudta, hogy évtizedek múlva abba a templomba visz el, ami előtt nap mint nap elfutottam – állapítja meg Antónia.

Az igehirdetések sokáig leperegtek a nőről, vasárnaponként elaludt a templompadban, és sokáig nem értette azokat a példázatokat sem, amelyekről az asszonyórán beszélgettek.

Antónia ennek ellenére rendszeresen eljárt a gyülekezeti közösségbe, ennek is köszönheti, hogy életben maradt. Több mint három évtizednyi házasság után nehezen vált meg a férjétől. Sokat gyötrődött, egyik este azon kapta magát, hogy ki akar ugrani a hatodik emeletről. Ekkor hirtelen megszólalt a telefon.

– Egy nő volt az, akivel korábban a gyülekezetben találkoztunk. Megkérdezte, nem hív-e rosszkor… Ez volt az a szalmaszál, amit Isten nyújtott nekem. Kiöntöttem neki a szívem, ő pedig megnyugtatott és kijózanított.

Bár az életét már nem akarta eldobni, és azt is érezte, hogy újat szeretne kezdeni, Antónia sokáig nem értette, mit jelent a megtérés.

– Már szolgáltam, mégis ott volt egy fal Isten és köztem. Nem közeledtem igazán hozzá, nem tudtam megtérni. Egy beszélgetés alkalmával Cseri Kálmán bácsi azt mondta, engedjem el lelkiekben a férjemet, és az anyagiakban is bízzam magam Istenre.

Antóniát végül egy veszekedés juttatta el annak határára, hogy meghozza ezeket a döntéseket. Egy nyári táborban segítőként szolgált, amikor egy erdei séta közben a férjével folytatott telefonbeszélgetés végeztével az összeomlás szélére jutott.

– Fölmentem egy gyönyörű fennsíkra, és életemben akkor először fölüvöltöttem, hogy Uram, segíts, mert elpusztulok. Egy órán keresztül beszéltem Istennel, teljesen kiöntöttem a szívem neki, ott már tényleg eljutottam a vályúhoz.

Antónia tanácsért esedezett Istenhez, hogy vajon érdemes-e pereskednie az őt megillető javakért. Kis idő múlva megkapta a választ a kérdéseire. Búcsúajándékul a táborban egy igés kártyát kapott, rajta egy szőlőfürttel és két igeverssel: „Menjetek a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. (…) Vedd, ami a tied és menj el.” (Máté evangéliuma 20. rész, 4. és 14. versek)

– Éreztem, hogy Isten velem van, mintha csak ő lenne meg én, leültem a kőre és zokogtam. Csak én tudtam, hogy egy óra múlva kezembe helyezte az akaratát. Van egy badacsonyi telkünk, amit köteleztek szőlővel beültetni, megértettem, hogy nincs több, ez a jussom. Több tízmilliót nyerhettem volna, ha bíróságra megyek, de megtapossuk a múltam, és bele is roppantam volna. Isten tudta, hogy ennyire lehetett engem terhelni.

Antónia nemcsak Isten jelenlétét és iránymutatását tapasztalta meg, de a szabadítását is. Hétszáznál is több esemest tartogatott a telefonjában, amelyeket ő és a férje váltottak egymással.

– Éjszaka olvasgattam ezeket az üzeneteket. Egy nap egy kis körben megvallottam ezt a gyülekezetben, és az asszonykörön a többiek arra biztattak, hogy töröljem ki ezeket már hazafelé menet. Képtelen voltam rá.

Egy gyülekezeti csendes héten azonban, mint mondja, megértette, hogy a férjét bálványozza, és ez az, ami elválasztja Istentől. Három napig törölte az esemeseket, és bocsánatot kért Istentől.

– Éreztem a torkomban, hogy át kellene adnom Istennek az irányítást, míg egyszer azt mondtam, hogy Uram, az életem minden szegmensében te légy az Úr. Azért is bocsánatot kellett kérnem, mert bíráskodtam a férjem fölött, holott Krisztus érte is meghalt. Együtt tettük tönkre a házasságunkat, együtt öltük meg a gyerekeket, én ugyanolyan bűnös vagyok. A különbség köztünk csak az, hogy én megkaptam a kegyelmet.

Antónia azt már tudta, milyen nem szeretne lenni, azt azonban nem, hogy ki is valójában ő maga. Lerakódtak benne az életében számtalanszor fejéhez vágott szavak: „Egy nagy nulla vagy!”

– Az igéből kezdtem megérteni, hogy Isten helyezett ebbe a világba. Feltettem neki a kérdést, mi célból.

Miközben új életet kezdett, két szolgálati terület közül akart dönteni: evangéliumot visz az emberek otthonába a fővárosban vagy a nógrádi cigányok közé megy.

– Egy istentiszteleten értettem meg, hogy az utóbbira hív el az Úr. A szerecsen komornyik történetéről volt szó. Az igehirdető azt mondta, vannak olyan utak, ahol sokan járnak, és vannak elhagyatott utak, ahol csak nagyon kevesen vagy éppen senki sem. Azt kérdezte, ezek a járatlan utak tőlem is elhagyatottá válnak-e. Akkor azt mondtam Istennek: Uram, tőlem nem – emlékszik vissza Antónia könnyek között.

Éhezés, szegénység, elhanyagoltság – ezek jellemzik azokat a cigányok lakta Nógrád megyei településeket, ahova Antónia és a pasaréti gyülekezet többi tagja jár hetente, kéthetente. A kis csapat tartós élelmiszereket, ruhákat és mindenekelőtt az örömüzenetet szállítja a helybélieknek.

– A cigányokat soha nem szerettem, mert egy alkalommal üldözőbe vett két roma fiú futás közben. Egy kukoricásban bújtam el, és csodával határos, hogy nem találtak rám. Most már tudom, akkor is Istent őrzött meg. Végül pedig ehhez a néphez küldött el. Ahogy ott vagyok közöttük, ma már valóban azt érzem, hogy szeretem ezeket az embereket. Néha alig várom, hogy egyik-másik nőhöz odamenjek, beszélgethessek vele és imádkozhassak érte.

Antónia hozzáteszi, mióta Istennel jár, feje tetejére állt a világ körülötte. Mégis, mintha így került volna igazán helyre az élete. Sok igazságtalan megaláztatás után most azt tanulja, mi a valódi alázat. Míg régen a futás adott értelmet az életének, ma már a missziói küldetés jelenti a jövőt számára.

Mikor újra megkérdezem, tudja-e már, ki is az az ember, aki ezt a jövőt építi, nyugodt hangon felel:

– Antónia, Isten gyermeke.