Az a bizonyos űr

„Minden ember szívében egy Isten alakú űr van, amit egyedül csak Isten képes betölteni” – mondta Pascal. Azt gondolom, hogy rengeteg keresztyén közösségben hangzott már el ez mondat. Bizonyságtételek közkedvelt szlogenje lett.

Nincs is ezzel baj, hiszen nagyon találóan fogalmaz meg egy állapotot. Azt az állapotot, amelyet akkor éreztél, mielőtt nem ismerted Istent. Hiányzott valami. Ezt a hiányt vagy megpróbáltad betölteni pótszerekkel, vagy nem. Tudomásul vetted, vagy elhessegetted. Érezted, sejtetted vagy tudtad. Mindegy is. De aztán valahogy valamilyen módon jött Isten, és úgy érezted, teljes(ebb) az életed.

A kérdés csak az: meddig? Mi van akkor, ha az Isten alakú űr be van töltve, mégis újra jelentkezik a hiányérzet? Érezted már?

Tudom, vannak sokan, akik azt mondanák, hogy:

bizonyára mégsem tértél meg, ha még mindig érzed ezt a hiányt

nem vagy elég hálás azért, amid van. (Ha elégedetlen vagy, Isten áldásait kicsinyeled le.)

bűnös gondolatok ezek, vagy a Sátán kísért.

Na de mi van akkor, ha nem ezekről van szó? Végigzongoráztad egyszer, kétszer és még tízszer, és nem ezekkel van a baj. Tudod, hogy szereted Istent, hálás is vagy a munkádért, a családodért, a barátaidért, bármiért. Tudod, hogy mindened, amid van, Isten ajándéka és örülsz is neki. De mégis van valami, ami hiányzik…

Sokszor az a baj, hogy nem akarjuk megfogalmazni, mi az a konkrét dolog, ami hiányzik. Lehet, hogy egy barát hiányzik, akivel megoszthatod az érzéseidet. Egy férj/feleség, akihez tartozhatsz. Egy gyermek, akivel teljesebb lenne a család, de hiába várod. Több kereset, vagy több idő, stb. Ha meg tudjuk nevezni, mi az a „valami”, ami hiányzik, máris közelebb vagyunk ahhoz, hogy betöltsük a hiányérzetet. Ha meg tudod nevezni, már nem egy névtelen, megfoghatatlan dologként lebeg a levegőben, hanem tényként, ami kezelhető.

Még mindig tovább megyek: van olyan, hogy tényleg nem tudod megnevezni, mi hiányzik, mert nem egy konkrét dolog az. Valami több. Valami teljesebb. Valami igazabb. Valami örökebb. Valami másabb. Valami jobb. És tudod hová jutok? Hogy végső soron mégis csak Isten hiányzik. Nem elég elképzelnem Őt, nem elég reménykedni abban, hogy egyszer Vele leszek. Nem elég türelemmel várni, nem elég olvasni Róla, beszélni Róla. Vágyom arra, amit Ő ígért az Őt szeretőknek. Azt a helyet, ami attól csodás, hogy Ő a maga valóságában van ott velem. Vágyom arra, hogy magam mögött hagyva ennek a világnak az árnyékait egy olyan világba érjek, ahol hűvös alkonyatkor a Teremtővel sétálhatok a kertben…

Ez az a bizonyos Isten formájú űr, amit ebben a világban nem lehet betölteni.

A bejegyzés szerzője Pusztai-Tárczy Beatrix
Forrás: Újragondoló