Az első ok

Azért vagyunk ma együtt, mert egy rövid pillanatra legyőztük magunkat is, és nem kudarcokra, vereségekre emlékezünk, hanem egy bátor és őszinte pillanatra, amikor az egységesítő zsinaton kimondtuk, hogy mi, magyar reformátusok egyek vagyunk, noha számtalan országba szétszóratva, szétszakítva élünk – mondta a magyar református egység napján Szabó István püspök a Kálvin téri templomban.

Szabó István igehirdetése Pál korintusbeliekhez írt első levele 15. részének első négy verse alapján:

Szeretett Testvéreim! Száz éve már, hogy Ravasz László püspök vizitációba ment egy kis faluba. A fogadására összegyűltek élén az egyházközség kurátora állt, aki rögtön az érkező püspök elé lépett, s azt mondta: „Főtiszteletű püspök úr, bocsássa meg nekünk, hogy nem harangszóval vártuk, de annak száz oka van.” Mire a püspök rákérdezett: „Halljunk hát néhányat!” A gondnok így felelt: „Az első ok, hogy nincsen harangunk!”

Miért vagyunk ma együtt? Száz oka is van neki, de ha hiányzik a fő ok, ha nem teljesül az, ami mindenek előtt való, a többi már nem ér semmit. De ellentétben a régi esettel, én most hadd hagyjam a végére a főokot, pontosan úgy, ahogy Pál apostol is ennek a hosszú levélnek a végére hagyta az előbb felolvasott üzenetet.

Miért vagyunk ma együtt? Nyilván azért, mert mi, magyar reformátusok elemi késztetést éreztünk és érzünk mindig is, hogy szembeszálljunk a mások által reánk kényszerített sorssal. Ha Isten ítéletéből volna, hogy oldott kéveként hull szét nemzetünk, akkor alázatos megtéréssel kellene elkérnünk a kegyelmet és a megújulást; ám ha az egyház ellenségei – leginkább a közöny és az önfeladás – mérik ránk ezt a sorsot, akkor nekünk egybe kell kapaszkodnunk, hogy Krisztus Urunk egybegyűjthessen, mint kotlós a csibéit. Mert mi nem akarunk széthullani és szétszóródni – még akkor sem, ha olykor (mint általában a magyarok) még egymást is nehezen viseljük. Mert egyet akarunk mondani és együtt akarjuk mondani az igazságot – és édesanyánk nyelvén akarjuk mondani, az imádságunk nyelvén, itt Budapesten ma, ahogy mondtuk három éve Debrecenben, s előtte sok-sok helyen szerte a Kárpát-medencében és a világon. Ez ma az együttimádkozás napja.

Miért vagyunk ma együtt? Nyilván azért, mert egy rövid pillanatra legyőztük magunkat is, s immár nem kudarcokra, vereségekre emlékezünk, hanem egy bátor és őszinte pillanatra, az egységesítő zsinaton kimondtuk, hogy mi magyar reformátusok egyek vagyunk, noha számtalan országba szétszóratva, szétszakítva élünk. Ez ma az egység napja.

Miért vagyunk ma együtt? Mert pünkösd előtt vagyunk, és Isten igéje megtanít rá, hogy egy akarattal kell együtt lenni, mikor a Szentlélek eljő, hogy mindenkire áldást adjon, hogy mindannyian megteljenek a Lélek tüzével, hogy együtt kapják meg az ígéret beteljesedését. Ez ma a közös Lélek-várás napja.

Miért vagyunk ma együtt? Mert szeretjük egyházunkat, lelki otthonunkat, a magyar református egyházat. Hálásak vagyunk Istennek, hogy ebben a közösségben ismertük meg a kegyelmet, jutottunk hitre, születtünk új életre. Hálásak vagyunk Istennek, hogy becses számára ez az egyház – s ha megpróbálja is, ha gyötrelmek alá veti is, mindig megtisztítja és megújítja – s vele együtt minket is megtisztít és megújít. Azt magunktól is tudjuk, hogy van Isten. Azt a filozófiából is tudjuk, hogy kicsoda Isten. De azt éppen egyházunkban, a magunk sorsában, a hívők közösségében tudjuk meg, hogy milyen az Isten. Kegyelmes és szabadító – és szeret minket annyira, hogy megtartson minket is anyaszentegyházában. Ez ma a hálaadás napja.

Miért vagyunk ma együtt? Még sorolhatnék száz okot, testvéreim, de hadd mondjam el a fő okot, a lényeget, ami mindenek előtt való.

Eszetekbe juttatom az evangéliumot, melyet be is fogadtatok és amelyben meg is maradtatok, általa üdvözültök is. Ez az első ok: az evangélium.

Az evangélium, amit Pál hirdetett a korintusiaknak – az evangélium, amely hitre vezette a korintusiakat, az evangélium, mely több mint szó és hirdetés, inkább történet, mely által üdvösségünk is van. Ez az első ok.

Hiába kelünk birokra a sorssal, s mondunk nemet kárhoztató hatalmasságoknak, hiába ugrunk le a történelem szekeréről, hogy megfordítsuk a kocsirudat, és kirántsuk a kátyúból népünket – ha ez az első ok hiányzik, akkor nincs mit megkongatni, akkor nincs mivel harangozni, akkor nincs miért küzdeni! Ez az első ok az evangélium: Krisztus meghalt a mi bűneinkért, eltemettetett és feltámadott a harmadik napon; ez az evangélium: Krisztus feltámadt, mert van halottak feltámadása, van engesztelés a bűnért, van kegyelem – és van jövő.

Ha mi ezt nem hisszük, ha nem ez az első ok és nem ez az első cél, akkor – ahogy Pál mondja: hiába lettetek hívőkké. Akkor hiába zsinatolni, egyházalkotmányt kreálni, akkor hiába szépen elmagyarázni a világnak, hogy ez így van jól, és volna ez a hit evidenciája! Ugyan milyen hité, ha nincs meg ez az elemi hit? S ha ez nincs meg, akkor legföljebb magunknak gratulálhatunk ezen a napon, de elmulasztjuk a legelső, mindenekfölött való okot! Akkor nem folytatódik a pünkösd. Mert nemcsak azelőtt voltak együtt egy akaraton, mikor áldást kaptak, hanem azután is egy akaraton maradtak, egy áldásban: mert hirdették az evangéliumot.

Azt mondja Pál: korintusiak, én úgy adtam előtökbe, ahogyan én is vettem – és alázattal utal apostoltársaira, az evangéliumhirdetőkre, és kötelez egyúttal minket is erre a folytonosságra. Mert ez az igazi apostoli folytonosság: eszetekbe juttatom az evangéliumot. És ez az egyház igazi egysége: megmaradunk az evangéliumban, mert ez a mi magyar református egyházunk egységének lényege: Krisztus feltámadott.

Miért vagyunk ma együtt? Hogy hirdessük az evangéliumot. Hirdessük Isten szabad szeretetét, Krisztus bűntörlő áldozatát, halálát, eltemettetését – és feltámadását. Hogy hirdessük: nem a múltnak engedelmeskedünk, amikor együtt vagyunk egy akaraton – hanem Istennek engedelmeskedünk, mert az Isten akaratán kell együtt lennünk. Krisztus a jövő, együtt követjük őt! Ez ma az evangéliumhirdetés napja.

Mi, magyar reformátusok ebben a közösségben és szerte a világon megvalljuk: tudjuk, hogy az első ok az evangélium. Bizony lehet, hogy az összes többi ok változni fog és már holnap mást hoz az idő – de az egy ok, amiért együtt vagyunk, egybegyülekezünk, egyházunkat szeretjük, az az egy ok: maga Krisztus, aki feltámadott. Aki benne hisz, utat talál, aki benne hisz, igazságban jár, aki benne hisz, az életbe érkezik meg.

Eszetekbe juttatom hát, testvéreim, magyar reformátusok, magyarok, eszetekbe juttatom az evangéliumot, amely által üdvözültök. Kegyelemből van ez. Ámen.
Forrás: parokia.hu