Az idő pénz?

Többször hallottam már, hogy az embernek utoljára a pénztárcája tér meg. Lehet is ebben igazság: én is azt hiszem, hogy meg kell tapasztalni, hogy Isten tud gondot viselni a kevésből is, sőt olyan forrásokat tud megnyitni, amelyekről én álmodni sem mertem volna. Hálát adok az Úrnak, hogy fiatalkoromtól kezdve voltak előttem olyan emberek, családok, akik megélték ezt, és a kevésből is tudtak támogatni, segíteni másokat, akár engem is.

Egy alkalommal a családdal külföldön voltunk, s egy félreértés miatt rossz helyen hagytuk az autónkat. Másnap aztán jött a meglepi: az utcából minden autót elszállítottak. Aztán jött a második, amikor kiderült, hogy milyen összegért lehet visszakapni. Első pillanatban azt hittem, elsírom magam, majd jött a férjem, aki azt mondta: ez csak pénz! Nem fennhéjázva, mint aki nem pénzért veszi a kiflit, vagy mint akinek végtelen sok van, de azzal a békességgel, hogy az Úrtól kaptuk, most tovább kell adni. Azóta sokszor jár a fejemben ez a mondat, és ezzel bízom Istenre a pénzügyeinket, és valóban megáld, megtart, gondot visel.

Aztán arra gondoltam, hogy milyen sok embert ismerek, akik valóban Isten kezébe tudták letenni a pénzügyeiket akár sok adatott nekik, akár kevés. Valamiből azonban mindenki egyformán kap: minden nap 24 órát. Talán az időbeosztásom még nehezebben „tér meg”? Mostanában nagyon sokat hadakozom az időmmel. Nem érkezek, dilemmázom. Úgy érzem, folyton döntenem kell jó és jó között: a gyermekeimmel, családommal töltött idő, a szolgálatban eltöltött idő, az önmagammal és Istennel eltöltött idő között. Azt látom, oly sokszor nincs jó választás. Minden nem fér bele, hiszen a 24 az 24, sose több.

Futok napokon, heteken keresztül, hátha egyszer utolérem magam. De a szennyes és a mosatlan újratermelődik, a kosz szerintem terem nálunk a házban, az óramutató pedig folyton előrébb van, mint szeretném. S hányszor nincs időm megállni, pedig kellene. Nemrég elém került a teremtés története, ahogyan Isten minden nap megáll, és látja, hogy minden, amit alkotott igen jó. Példát ad, hogy megálljak, és rácsodálkozzak, hogy íme, amit az Isten teremtett igen jó. Milyen áldás a természet, milyen áldás az évszakok változása; milyen áldás a családom: a férjem, akit nekem formált, a gyermekeim, akiket általam formál, nekünk adott; milyen áldás az, amit az adott napon általam is elvégzett, amire felkészített, amire erőt adott! Vajon merek-e megállni? Merek-e elengedni dolgokat, hogy legyen csend, egy kis mozdulatlanság, egy kis tétlenség a kezeimnek és lábaimnak? Mennyi áldás van abban a mondatban, hogy látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó! Vajon én megállok-e, visszatekintek-e, látom-e, hogy milyen jó?

Szemere Judit

Forrás: teso.blog