Az istenképű ember istenképe

Szerző: | 2021.08.01., 09:37 | Hitélet

Fotó: Kárpátalja.ma

Bármennyire kacifántosnak hangzik is e cím, keresztény életünk legfontosabb kérdésére utal. Fejlődésünk, törekvéseink irányát meghatározó erővel befolyásolja életünk végcélja, vagyis az ideális, kívánatos életről és a megfelelő „énről” alkotott képünk. Sőt, amennyiben keresztényként ezt a végcélt Istenhez kötjük, a tanítványságról, keresztény misszióról, az egyház legfőbb feladatáról és a keresztény élet értelméről alkotott elképzeléseinket tekintve meghatározó erővel bír az, hogy mit gondolunk arról, milyen Isten és mi a legfőbb célja az emberrel.

Az igaz lelkiség és emberi mivoltunk
A történelem során számos kísérlet történt annak megfogalmazására az egyházban, hogy mi a kereszténység, és mit jelent kereszténynek lenni. Francis Schaeffer 20. századi teológus, filozófus különböző lelkiségeknek nevezte ezeket az állásfoglalásokat, miközben ő maga is kereste az „igaz lelkiség” útját. A lelki szó hallatán sokszor a láthatatlan, természetfeletti dolgok jutnak eszünkbe. Schaeffer ezt a bizonyos igaz lelkiséget a kinyilatkoztatott Ige alapján kereste, és amellett érvelt, hogy a keresztény „igaz” lelkiség ugyanakkora hangsúlyt fektet a természetesre, mint a természetfelettire. Egyaránt szenvedéllyel harcolt a lelkiség természetfeletti valóságának és emberi arcának elvesztése ellen. Gyakran találkozom azzal, hogy a lelkiség megfogalmazásában a természetfeletti aspektus nagyobb hangsúlyt kap, és bár a természetfeletti semmiképp sem elhanyagolható, ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést: vajon az igaz lelkiség, a keresztény élet végcélja emberi mivoltunk kiküszöbölése és valami egyedi, „lelki” létforma létrejötte, vagy a bibliai lelkiségnek köze van a hétköznapi élethez? A keresztény lelkiség mennyire átfogó; vajon magába öleli-e a teremtett világot, beleértve minket is?

Megeshet, hogy a keresztény növekedésről alkotott különböző elképzelések figyelmen kívül hagyják vagy veszélyesnek ítélik a teremtett világ értékeit és az ember emberi mivoltát. Ennek eredményeképpen sok keresztény a racionális gondolkodást mumusnak, a művészetet pedig egyenesen luxusnak érzi. Mások azt találják, hogy miközben a gyülekezeti szolgálatuk virágzik, a testük, az érzelmi világuk és a kapcsolataik betegségben szenvednek. Sok gyülekezetben nagy bibliaismerettel rendelkező, de gyerekes, felelőségvállalásra képtelen, párkapcsolatok terén infantilis embert találhatunk. A pszichológusok irodáiban sorban állnak azok a valláskárosultak, akik több száz órányi imaalkalmat tudnak maguk mögött, de küzdenek azzal, hogy önálló gondolatokat fogalmazzanak meg, vagy kezelni tudják saját vágyaikat. Sok gyülekezet a kulturális, gazdasági, társadalmi kérdésektől teljesen elszigetelve száműzi magát saját társadalmi közösségéből. Számtalan hitehagyóval találkoztam, aki úgy érezte, választás elé került: „Vagy az Istent választom élet nélkül, vagy az életet Isten nélkül.” Ezek mind annak a téves elképzelésnek az eredményei, hogy a Biblia az emberi mivoltunk megtagadására hív, nem pedig az emberi mivoltunkat megrontó bűn megtagadására. Amikor a lelki növekedést csak abban látjuk, hogy semmi közünk a „világhoz”, hogy rendszeres reggeli csendességet tartunk, hogy az időnk nagy részét a gyülekezetben vagy gyülekezeti programokkal töltjük, vagy hogy úgy akarunk folyamatosan „meghalni magunknak”, mintha minden, aminek köze van hozzánk, önmagában értéktelen lenne, akkor olyan lelkiséget követünk, amely figyelmen kívül hagyja  az ember teremtett mivoltát, és nem tükrözi a bibliai kereszténységet.

Az üdvtörténet célja
Ha az emberi élet célját és a helyes lelkiség irányát meg akarjuk határozni, vissza kell lépni a kezdetekhez. Isten a saját képére teremtette az embert (1 Mózes 1:26). Az „igaz lelkiség” kezdetben az istenképűségünk megélését jelentette. Amikor Isten belelehelte a lelkét az emberbe, Ádám és Éva lelki lett. Ám ez a lelkiség nem tette őket láthatatlanná és a földtől elrugaszkodottá. Emberré tette őket. Az emberségük tökéletes és lelki volt, és tükrözte a Teremtőjüket. Érdekes módon ha közelebbről vizsgáljuk az ember teremtését, nem azt találjuk, hogy tökéletes állapotában az embert a mai egyházban gyakran elterjedt, „lelkinek” titulált tulajdonságok jellemezték. A szavakkal vagy énekkel való dicsőítés, a szolgálatban való buzgalom, az igehirdetés, a folyamatos tanulás, az önmegtagadás különböző formái aligha voltak az édenkerti napi rutin részei. Ellenben az emberi életet jellemezték egyes területek a bűnbeesés előtt, méghozzá az ember istenképűségéből adódóan. Azért voltak jellemzők az emberre, mert Istenre is jellemzők voltak. A teljesség igénye nélkül hadd soroljak fel néhányat!

Kreativitás és munka
Az első emberpár a teremtett világot alakította, rendezte, döntést hozott, dolgozott, formálta a környezetét. Az ember kreatív volt és dolgozott. Nem pusztán azért, mert így döntött, hanem azért, mert Isten maga kreatív és dolgozik. Isten teremt. A munka és a kreativitás nem átka és nem mellékvágánya volt az ember életének, hanem a tökéletes teremtett valóság része.

Racionalitás
Az ember racionális, mert Isten racionális. Mértékek tudatában van. Képes összehasonlítani, képes különbséget tenni, képes a logikus gondolkodásra. A bibliai leírás ezt már a teremtéstörténetnél demonstrálja: ahogy Isten elválasztja a sötétet a világostól, az élőt a nem élőtől, a növényt az állattól. Isten racionalitása egyre komplexebb módon bontakozik ki a teremtésben. A mi racionalitásunk pedig képes ezt felfogni, megvizsgálni és megfelelő következtetésre jutni a valóságot illetően. A teremtett, istenképű emberi életnek, az igaz lelkiségnek ezért szintén elengedhetetlen részei az észszerűség, a mértékek, az egységek, a kapcsolatok, a viszonyok bonyolult összessége, a hasonlóság felismerése, a különbségtétel és a mérés képessége. Tökéletes valóság része volt mindez kezdetben.

Moralitás
Isten erkölcsös, nem pedig automatikus. Isten nem erő, nem energia, nem a szeretet kozmikus gázgömbje, nem egyszerre jó és rossz, és nem közömbös Isten. Nem követi kontrollálatlanul az érzelmeit. Isten az a személy, aki különbséget tud tenni jó és rossz között, és a választásának súlya van. Ezért az emberi életnek kezdettől fogva elengedhetetlen része volt az erkölcsi választás.

Nyelv
Az első dolog, amit a bibliai kinyilatkoztatás megmutat Istenből, hogy Ő beszél. Az Ő beszéde világot teremtett és kategorizált. Majd ebbe a teremtésbe bevonta az embert, amikor a további beszédet rábízta, hogy nevet adjon az állatoknak. A nyelv kezdetektől része volt az emberi lelkiségnek. Ha tovább vizsgáljuk az emberség Istenből eredő kategóriáit, megtaláljuk köztük a szeretetet, a felelősséget, a kapcsolatiságot, az érzelmeket vagy akár a testi létezést magát. Ezek mind Istenből eredő, mind tökéletesen lelki megnyilvánulásai emberi mivoltunknak.

A bukás
Az ember a bűnbeeséssel megváltozott, a képmás eltorzult. A bűnbeesés hatására pedig az Istenre hasonlító jellemvonásaink is sérültek. Minden embernél minden egység máshogy, de valamilyen formában sérült. Minden területen némileg diszfunkcionálisak vagyunk. Van, akinél a morális érzék jobban sérült, mint a racionalitás. Van, akinek a teremtéshez és a munkához való viszonyában pusztítóbban uralkodik a bűn, mint a kapcsolataiban. Van, akinek az életében az érzelmek helye, intenzitása és a valósággal való kapcsolata működik rendellenesen. Minden ember továbbra is rendelkezik az összes jellemvonással, és a bűnbeesés hatására nem jöttek létre új jellemvonások sem. Ember mivoltunk minden területe még mindig tükrözi Istent, de minden terület sérülten teszi ezt. Ezért a bűnbeesett ember képes a szeretetre, racionalitása vezethet igazságra, kreativitása teremthet szépet vagy kapcsolatai lehetnek egészségesek, de képtelen ezt tökéletesen tenni.

A megváltás
Isten az, ki Krisztus munkája által az embert megváltja, majd pedig Krisztus képére formálja, hiszen Ő nemcsak tökéletesen Isten, hanem tökéletesen ember is. Keresztény életünk iránya és Isten munkájának célja tehát az, hogy Isten minket, torzult képmásokat ismét a saját képére formáljon. Ha végső célt akarunk meghatározni az ember számára, akkor az nem más, mint a torzult képmás helyreállása.

Krisztus munkájának minden egységre hatnia kell, az emberi élet minden aspektusa változásnak kell hogy induljon. A megváltás ugyancsak nem azt jelenti, hogy eltűnnek egységek vagy újak jönnek létre. Isten nem változott, ezáltal a kép sem, amire formál minket. A probléma abból fakad, hogy vannak kedvenc egységeink. Van, aki a bibliatanulmányozásra helyezné a hangsúlyt, ami voltaképp a racionalitás egysége, de legyen ez bármilyen fontos is, valami továbbra is torz marad, ha a fizikai testünkhöz való viszony helyreállása elmarad, amelyben a fogmosástól a diétán át a szexualitásig mindennel foglalkozni kell. Vannak, akik kereszténységét érzelmi átélések mozgatják, viszont sosem ragadják meg az emberi lét azon küldetését, hogy kreatívak legyenek és dolgozzanak, és miközben a folyamatos betöltődést keresik, életük egyre kiüresedettebb lesz. Mások nagyítóval vizsgálva önmagukat minden lépésükre vigyáznak, csakhogy elhanyagolják a felfedezés, a kategorizálás és megnevezés, azaz a nyelv egységét, és megint csak szűkebb, kisebb és torzabb lesz emberségük, mint azt az istenképűségük indokolná. Krisztus nem keresztényekké akar formálni bennünket, hanem emberekké. A keresztény „lelkiség” átfogó, nem pusztán egy-egy területre vonatkozik, hanem az emberi élet minden területét magában foglalja. Krisztus nemcsak a gyülekezeti szolgálat, hanem az egész teremtett világ ura.

Átfogó lelkiség, átfogó változás
Ez fontos felelősséget ró ránk, keresztényekre. El kell gondolkodnunk azon, mi jellemző ránk a számunkra kevésbé fontos egységek területén.
Megengedhetjük-e magunknak, hogy az emberi élet egyes területein dilettánsok és diszfunkcionálisak maradjunk, vagy pont a lelki növekedés miatt tennünk kell valamit? Vajon lehet, hogy az lenne a következő lelki lépés számunkra, ha kihagynánk a második hétközi házicsoportot és beiratkoznánk egy tánckurzusra, vagy félreraknánk a következő keresztény könyvet, hogy szépirodalmat olvassunk, vagy esetleg dicsőítő alkalom helyett egy konditerembe mennénk el? Vajon vannak-e olyanok, akiknek épp Krisztus követése okán a teológia helyett a jogi karon kellene tanulniuk, és a hétfő esti imaalkalom helyett inkább főzniük kellene? Előfordulhat-e, hogy a bibliaóra helyett kirándulni kell, és szolgálat helyett túlórázni? Ezek veszélyes kérdések. Nem akarom aláásni a gyülekezeti élet, a gyülekezeti szolgálat, az önmegtagadás és a lelkiélet diszciplínáit, hisz azok fontosak, és a Biblia tanítása egyértelmű velük kapcsolatban. Viszont itt az idő, hogy belássuk: ha csak ezeken a területen látjuk lelki életünk feladatait, a képmás továbbra is torz marad. Nem hanyagolhatjuk el tovább a kérdést, mi az igaz lelkiség, és kinek a képére kell formálódnunk.

Hamar Dániel

Forrás: parokia.net

Pin It on Pinterest

Share This