Bájos és naiv

Egy hatalmas lufinak az utolsó maradványai is mostanában repülnek a szemetesbe az életemből.

Ez a lufi pedig nem más, mint az az illuzórikus elképzelés, hogy meg lehet spórolni a külső és a belső harcot. Bájos és naiv. Ha jól viselkedsz, akkor jó leszel, és ha jó leszel, elégedett leszel magaddal, mert jó vagy, és azért vagy jó, mert jól viselkedsz. Így neveltek, jól van? Én így szállok le a bicikliről, oké? Úgy neveltek, hogy akkor vagyok „jó”, ha úgy viselkedem, ahogyan azt elvárják tőlem. Az más kérdés, hogy a szüleim következetlenek voltak, és lényegében lehetetlen volt nekik megfelelni, mert statiszta voltam a szánalmas alacsony-költségvetésű szappanoperájukban, valami szánalmas kis kerti-törpe, aki azt hiszi, számít. De ez a múlté. Közben én meg közel harminc lettem. Emlékszem apámra, amikor ennyi idős volt. Tisztán emlékszem. Erős volt és magabiztos. A világot elhúzta volna a hátán. Félelmetesen látom magamban őt, és félelmetes számomra a bennem lévő apám, mert ismerem a végkifejletet is. Mindegy, nem ez a lényeg. Ez egy másik véget nem érő történet, generációk benned zajló vitája arról, hogy mi a helyes, és ebben a vitában a te szavad számít a legkevésbé. A lufi, ezzel kezdtem. Tudom, azt mondod, na de hol vannak a jó kis észosztós keresztény-teológus-megmondom bejegyzések. Szabadságra mentek. Most csak ilyen önmagam tátongó szakadékába meredő merengéseket vagyok képes kiköhögni magamból.

Ez az az időszak – ha régi olvasó vagy, jól ismered ezt a korszakot is – amikor számot adok magammal szemben magamról, hogy mivé lettem és hogy ki tudok-e egyezni erkölcsileg azzal, amivé váltam. Fájdalmas időszak. Általában szigorú bírája vagyok önmagamnak.

A lufi, a belső meg a külső harc. Úgy élni, hogy arra mások azt mondják: ez igen. Úgy élni, hogy arra te magad is azt mondd: ez igen. És úgy élni, hogy ez a kettő egy életben valósuljon meg. Azaz, hogy egyszerre légy konformista és nonkonformista. Érted? Persze, teljesen megvalósítható. Á, dehogy. Szóval a lufi ez volt, és most már teljesen világos, hogy két választásom van: 1. szépen belesimulok az elvárásokba, és csendesen meghalok, de elvegetálgatok, talán még „sikeres” is leszek, de nem sok vizet zavarok. Légyegében nem is a saját életemet élném, hanem sokakét. Kirakat-valóság. 2. Elfogadom, hogy amit hiszek és gondolok magamról és a világról, az helyes és igaz, és igen, jól és helyesen látom a dolgokat, és nem kellene félnem attól, hogy állítólag mások idősebbek, okosabbak, vagy bölcsebbek, bár ez utóbbi kettő gyakran igencsak kétséges. Tudod, az az illúzió, hogy neked kész helyed van a világban, na az egy gyilkos illúzió, és semmi köze a valósághoz. Üdv, világ.