Bűnösök közt első

Érdekes, hogy mennyire kitölti életünket a versengés. Mintha nem szólna másról az életünk, csak arról, hogy nagyobbak legyünk másoknál. Bár Jézus azt mondja, hogy aki közülünk nagy akar lenni, az legyen mindannyiunk szolgája, de valahogyan Jézus követői között is állandó kérdés, hogy ki a nagyobb a mennyek országában. Komikus, amikor még azon is képesek vagyunk versenyezni, hogy ki a nagyobb bűnös, és persze mindannyian az első helyet követeljük magunknak: bűnösök között első vagyok én. Közben kilóg a lóláb, mert tisztában vagyunk vele, hogy az az első hely valahol mégis előkelő hely, mert a többiek fölé emel. Rejtetten vallásos tetteinkben is újra és újra megjelenik az a törekvés, hogy elsők legyünk. Ha másképp nem, hát úgy, hogy olyan titulusokat öltünk magunkra, amelyek bibliai titulusok. A középkori pápák egyik címe a szolgák szolgája cím volt, miközben elképesztő mértékű fényűzésben éltek. Ugyanilyen álságos címekért harcolunk, és szomorúan tapasztaljuk, hogy az a leg „bűntelenebb” közöttünk, aki fennen hangoztatta, hogy „bűnösök között első vagyok én”.

Kiábrándító, amikor rádöbbenek, hogy még a legönzetlenebb tetteimben is van önzés. Hogy minden olyan jó cselekedet, amit fel tudnék mutatni, hordoz magában valami pozitívumot rám nézve. Számtalan tettem pedig egyenesen kitüntetésként díszeleg a mellkasomon, mint a régi kommunista diktátoroknak a harci kitüntetések. Néha úgy érzem, hogy hajlamosak vagyunk feltűzni a mellkasunkra ilyen kitüntetéseket: „a legalázatosabb keresztény”, vagy „aki első a bűnösök között”, és mindeközben kinyújtjuk a kezünket, hogy mások elismerésük jeleként megcsókolják azt.

Talán legőszintébb és leghitelesebb pillanataink azok, amikor belátjuk, hogy nem megy nekünk ez a szolgálósdi. Hogy nem tudunk mindenki szolgája lenni. Hogy kényszeresen még a mindenki szolgája címet is képesek vagyunk méltósággal megtölteni, hogy hajbókoljanak az emberek alázatosságunk nagysága előtt. Csupa ellentmondás. Talán akkor vagyunk a leginkább Jézus követői, amikor saját képmutatásunkba belefáradva egy őszinte percben megállunk előtte és bevalljuk, hogy nem vágyunk mi első helyre a bűnösök között. Hogy legszívesebben nem a legbűnösebb címet szeretnénk megszerezni, hanem a legbűntelenebb címet. Hogy mindig arra vágyunk, hogy valami a többiek fölé emeljen. Amikor beismerjük, hogy ösztönösen mások legyőzésére vagyunk programozva. Hogy szükségünk van arra, hogy valaki segítsen a valódi alázat megtanulásában.

Mindig elcsodálkozom azon, hogy a Biblia milyen jól ismeri az emberi jellemet. Azt mondja, hogy amikor jót teszünk, akkor ne tudja a jobb kezünk, hogy mit tesz a bal. Magyarán: ne tartsd számon, amikor jót tettél valakivel. Mert abban a pillanatban, amikor felvésted jócselekedeteid nyilvántartási listájára azt, hogy segítséget nyújtottál valakinek, elvetted az érte járó jutalmat: kitűzted a mellkasodra, hogy „jótékonykodó vagyok”. Még te magad se tartsd számon azt, amit mások megsegítésére tettél. Ne hajszold az emberek elismerését. Amikor teszel valamit, akkor azt Isten iránti hálából és tiszteletből tedd. Nem lehet kedves az a jócselekedet Isten előtt, aminek a dicsfényében előbb te mártóztál meg.
Forrás: Újragondoló