Dackorszak: Határfeszegetés és idegtépés – ahogy csak egy gyerek képes

Az újdonsült szülők rémálmává válhat a köznyelv által dackorszaknak bélyegzett időszak valamikor két-hároméves kor táján, de lehetőséget is adhat arra, hogy megértsük gyermekünk működését, amely ezenfelül önmagunk jobb megértéséhez is elvezethet.

Az elég jó szülő szinte már a bölcsőben elkezdi az „igen” és „nem”, „szabad” és „nem szabad” kifejezések értelmét elmélyíteni gyermekében. Itt jegyzem meg, hogy nem állja meg a helyét az az állítás, miszerint a korlátok, azaz a határok kijelölése negatívan hatna gyermekünk személyiségének fejlődésére. Éppen ellenkezőleg! Ha azok világosak, a biztonság érzetét adják gyermekünknek. „Bármit megtehetek, mert az én világomban vagyok, ahol engedélyem van erre.” A korlátok hiánya azonban szorongáshoz vezet: „Tényleg elmehetek addig?” „Hozzányúlhatok?” A probléma a tiltott dolgok feszegetésével kezdődik. Ez körülbelül kétéves korra tehető. Mi váltja ki a gyermekből ezt a viselkedést?

Kezdjük az elején. A csecsemő születése pillanatától, sőt már az azt megelőző hónapokban is tanul. Gopnik-Meltzoff-Kuhl szerzők szerint három területen : a más elmék, a külvilág és a nyelv területein szerez ismereteket. Elindul azon az úton, hogy megértse a vele kapcsolatba kerülő másikat, az őt körülvevő tárgyi világot s a nyelvet. Bámulatos, milyen módon és milyen gyorsan képesek tudásuk birtokába jutni a kisgyerekek. A más elmék megismerésének folyamatába illeszkedik bele a dackorszak, hiszen a kétéves gyermek már tisztában van vele, hogy az emberek szándékai különböznek egymástól. Sőt, felfedezve saját énjét, arra is ráeszmél, hogy neki is vannak saját céljai, vágyai, s ezek olykor bizony nem egyeznek a szülőkével. A tiltott dolgok kipróbálása az énhatárok feszegetéséről szól. Arról, hogy gyermekünk felmérje a terepet: hol van a határom, meddig mehetek el? Ezekben a kísérletekben maga az akció másodlagos. A kísérlet arra irányul, hogy mi a szülő reakciója. Gyermekünk énhatárának feszegetése nyilván olykor játék a szülő idegeivel, de mégis megnyugtató érzés, hogy ezek az akciók nem személyünk ellen irányulnak, hanem valami új, gyermekünk öntudata megszületésének szükségszerű velejárói. Ezekben az egyébként konfliktusokra kihegyezett helyzetekben legtöbbször nyomásgyakorlással vetünk véget a harcnak, amellyel azt érjük el, hogy gyermekünk végül kényszerűségből engedelmeskedjen.

Japán és amerikai fiatalok iskolai teljesítményének vizsgálata kapcsán fény derült arra, hogy a szülői irányítás tekintetében más utat követnek a japán szülők, mint az amerikaiak (Bettelheim). Míg az amerikaiak utasításokkal érik el, mit tegyen és mit ne tegyen gyermekük, a japán gyerekeket arra ösztökélik, hogy a mások érzelmeit figyelembe véve, önállóan gondolkodva cselekedjenek. Példával illusztrálva: egy japán édesanya az áruházban rohangáló gyermekét azzal buzdítja helyes viselkedésre, hogy azt kérdezi: „Mit gondolsz, hogy érezhet a boltos?”, illetve „Mit gondolsz, hogy érzem én magam ettől?” Az anya azt várja gyermekétől, hogy ne hozzon rá szégyent, ami a tradicionális emberek számára a legrosszabb, s jól viselkedjen.

Fontos tehát, hogy szülőként céljaink eléréséhez ne a parancsolgatáson, utasítgatáson, ne gyermekünk önbecsülésének lerombolásán keresztül vezessen az út, hanem ellenkezőleg. Tiszteljük meg azzal gyermekünket, hogy szívesség formájában kérjünk tőle valamit, szabadságot hagyva neki a döntésre. Mindehhez sok türelemre van szükségünk, hiszen idő kell ahhoz, hogy gyermekünk döntést hozzon arról, mit akar tenni, illetve adott esetben belássa, hogy a kijelölt keretek között érzi magát biztonságban.

Gondoljunk bele: az úgynevezett dackorszak talán nem is ér véget valamikor hároméves korunkban, hanem végigkíséri életünket. Hiszen nap mint nap feszegetjük énhatárainkat a családunkban, a munkahelyen, a gyülekezetben, s ezt nem azért tesszük, hogy kiszúrjunk a másikkal, hanem egyszerűen azért, mert így működünk, ilyennek teremtett minket Isten.

Ha ezt az utolsó gondolatmenetet igaznak találjuk és megszívleljük, akkor talán közelebb kerülhetünk apróságainkhoz is, s talán kevesebb bosszúságot okoz ez a korszak.

Forrás: parokia.hu