Dávid Katalin: A kereszt teológiai és ikonográfiai értelmezése az első évezredben

A világszerte ismert művészettörténész könyvében a kereszt ikonográfiájának és teológiájának összekapcsolódó sajátosságait, vagyis az ábrázolás és a tanítás egymásnak való megfelelését mutatja be, az apostoli időktől kezdve az első ezredév végéig.

A kereszt a legősibb kultúrákban is elterjedt díszítő- és üdvösségjel, az ősi mítoszok egyik hordozója, az emberiség üdvösséget jelképező szimbólumai közé tartozik. Jelképezi az istenséget, a világmindenséget, a világtájakat és az évszakokat. A kerék-kereszt a napkorong, az élet és a termékenység jele. Dávid Katalin emlékeztet rá, hogy a kereszténység átvette a körbe rajzolt kereszt jelét, jelképezve, hogy „Krisztus a világ fénye és üdvössége, ugyanakkor, mint kerékforma, Istennek a világfeletti uralmát jelzi. A másik az ún. füles kereszt, eredetében egy egyiptomi hieroglifa, és mint ilyen a Nap erejéből áradó termékenységet jelöli, amely életet és boldogságot ad.” A keresztény-kopt értelmezés a feltámadásba vetett hitet fejezi ki vele, ezért gyakran tették sírokba, halottaik mellé, és tekintették a Paradicsom kapujának kulcsaként. Ám a tudós szerző rámutat: a kereszténység alapjele és -ereklyéje az egyetlen olyan keresztjel az összes közül, „amely egy valóságos tárgyból született, az egyetlen olyan kereszt, amely személyhez kötött történelmi valóság volt, és így és csak ezért válhatott szimbólummá. Nem a formájából ered jelentése, nem a formájából következtethető elmélkedések adják gondolati értelmét, hanem az a történelmi szerep, amelyet egykor mint létező tárgy töltött be: a jeruzsálemi Golgotán, Poncius Pilátus helytartó idején rajta feszítették fel a Betlehemben, Dávid családjában született názáreti Jézust. Ezért a keresztény kereszt az egyetlen, amely jel és ereklye egyszerre… A kereszt… mint jel, Krisztus történelmi keresztjével lesz azonos: a jel és ereklye eggyé válik, a jel által hordozott minden jelentést ettől kezdve Krisztus keresztje örökli.””

Dávid Katalin idéz Szent Pál apostolnak a galátabeliekhez írt leveléből, amely szerinte olyan mélységekben érinti meg a kereszt lényegét, hogy azzal kijelöli az Ószövetség és az Újszövetség találkozási pontját: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével” (6,14). A könyv írója hozzáteszi: „Dicsekedni a krisztusi szeretettel nem más, mint a megalázó, gyötrelmes keresztfát, a bűnös méltó büntetésének ezt a rettenetes eszközét a dicsőség méltóságában részesíteni. Talán a legmeghökkentőbb a keresztnek mint új jelképnek értelmezésében ez az elem, a dicsőség fogalma.” A kereszt dicsősége pedig azt jelenti, hogy hordozója volt „a Háromszor Szentnek, hogy rajta teljesítette be Isten irántunk érzett szent szeretetét… Krisztus kereszthalála az isteni szeretet fenséges kiteljesedését jelenti, és a kereszt ennek a szeretetnek a dokumentuma.”

Dávid Katalin emlékeztet rá: az őskeresztények korában a kereszt jelentette az isteni erőt, a bölcsességet, az egyik legszentebb jelentése pedig az áldozat volt: „Ez teszi érthetővé, hogy a kereszt ott áll az Ószövetség és az Újszövetség határán, általa lép át az emberiség és vele az egész teremtett világ története a megváltottság, a beteljesülés korába… Beteljesedett Krisztus megváltói akarata.” A krisztusi áldozatot jelképező kereszt pedig „valóban egyetlen, mert történelmi megvalósulása pillanatában a teremtett világ létének teljes idejét átfogta, a teljes múltat és a teljes jövőt megváltva, megszentelte.” A kötet szerzője figyelmeztet: az ember, „életének célját csak a krisztusi kereszt segítségével érheti el, tökéletességét, boldogságát, Istenhez jutását csak általa valósíthatja meg.”

Könyvében Dávid Katalin részletet közöl az apokrif András-aktákból, amelyet szerzője az apostol által mondottakként idéz: „Óh, kereszt, tudom azt a titkot, aminek létedet köszönjük. Erős cölöpként állsz a világban azért, hogy a bizonytalan ingadozót megerősítsd. Az eget éred el, hogy az onnan közénk érkező Logoszt jelezd nekünk. Karjaidat kiterjeszted jobbra és balra, hogy a rémisztő ellenséges hatalmat menekülésre kényszerítsd, és a világot egybegyűjtsd. Erősen gyökerezel a föld mélyében, hogy ezáltal mindazt, ami a földön van, és ami a föld alatt van, összekapcsold az éggel. Dicsőség neked, óh, kereszt, hogy teljességgel összetartod a kozmoszt.” Dávid Katalin értékelése szerint ez a szöveg az első keresztény század egyik legszentebb imája, az apostol az egyház, a kereszt szakralitását, egyetemességét, a teremtésben és a megváltásban elfoglalt hatalmát fogalmazza meg.

A könyv szerzője ezen kívül is bőségesen idéz korabeli imádságokat, elmélkedéseket, melyek azt bizonyítják, hogy a Krisztus utáni századok keresztényei a szenvedést a feltámadás fényében értelmezték, „a keresztben nem a halál, hanem boldogságunk, visszakapott életünk eszközét” látták, „amely a megváltó, a szenvedő Krisztusban a világot teremtő, a mindenséget fenntartó örökkévalót imádja.” Szent Irénusz (115-150) lyoni püspök a kereszt felmagasztalásának himnikus megdicsőítését fogalmazza meg, nála Krisztus „nem a szenvedő, a meggyalázott halálraítélt, hanem a kereszten függve is a mindenség ura, aki fejedelme az égnek, földnek, az alvilágnak. Kifeszített teste, kitárt karjai teremtik meg az egységet a négy világtáj között.” Szent Jusztinosz (Kr.u. 100-165) azt mutatta be, hogyan jelenik meg a kereszt a mindennapokban, utalva ezzel arra, hogy „életünk minden lehetősége a keresztben gyökerezik, jelenvalósága biztosítja számunkra a létezésnek még a feltételeit is, sőt bizonyítéka emberségünknek.” A húsvéti bárány misztériumáról (Kiv 12,3-13) elmélkedve pedig Jézus Krisztus előképét látja benne, rámutatva arra, hogy a bárány megsütése „jelképe volt annak a szenvedésnek, amit Krisztusnak a kereszten kell majd elszenvednie… A húsvéti bárány vérének megmentő ereje, amely a halált tartotta távol Izrael fiaitól, előre jelezte Krisztus keresztre feszítését, és kihullott vérének minden embert megváltó szentségét.” Hierapolisz püspöke, Apollinarisz (kb. 310-390) szerint pedig „a halálban már megjelenik a feltámadással szétáradó minden kegyelem, a kereszthalál pillanatában már megvallható a feltámadásban beteljesülő krisztusi győzelem. A halott megnyitott oldalából kiáradó víz és vér, az Igének és a Léleknek, a megváltó és megszentelő Istennek bizonysága.”

Az egyházatyák elmélkedéseit elemezve Dávid Katalin hangsúlyozza, hogy – többek között Nüszai Szent Gergely (335-394) – az Ádám-Krisztus kapcsolatról értekezve rámutattak: a keresztség kegyelmei kizárólag a megváltásból erednek, „megszabadulásunk a haláltól, a bűntől való megtisztulásunk egyedül a Fiúisten értünk hozott áldozata által vált valósággá. A halál és a bűn levetett ruhája az Ádámtól eredő bűn. A Paradicsomban Ádámot legyőzte a gonosz, és a halandóság öltözetét adta rá. Jézus, az új Ádám, a Golgotán győzedelmeskedett a gonosz felett, és ezzel kiemelt bennünket a halálos öltözetből.”

A kereszt és az egyház kapcsolatát vizsgálva Dávid Katalin nyilvánvalónak nevezi, hogy a kereszt jövője egybekapcsolódik az egyház életével, amelynek létezése misztérium. Fogalmának lényege, hogy ő Krisztus teste – ahogyan az Pál apostol Efezusiakhoz írt levelében olvasható (1,23) –, Isten népe, amelyet Krisztus saját vére árán szerzett, megteremtve a zsidók és pogányok egységét. A kettőt „eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében… Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette” (Ef 2,14). Ez a két nép maga az egyház, „egy új szövetség közössége”, amelyről Ezékiel azt jövendölte: „A béke szövetségét kötöm velük, s ez örök szövetség lesz. Megerősítem és megsokasítom őket, és felállítom köztük szentélyemet, örök időkre” (37,26). A Máténál olvasható „minden nép számára az imádság háza” (11,17) pedig azt jelenti, hogy ez a mindenki számára nyitott ház „magában foglalja az ember múltját, jelenét, jövőjét. A történelmi időnek ezt a teljességét nevezzük a szentek közösségének, amelynek tagja minden jóakaratú ember az emberré válás pillanatától az idők végéig. Ugyanis Krisztusnak a Golgota keresztjén kiontott vére akkor az emberiség egészét, halottat és élőt megváltott az örökélet számára, láthatatlan testének tagjává fogadta, a szent ház tagjává, hogy az üdvösség megnyíljon mindenkinek.”

Dávid Katalin lenyűgöző tárgyi tudással, ugyanakkor olvasmányos, érdekfeszítő stílusban, a teljesség igényével megírt könyve mindenkinek ajánlható, teológusoknak, művészettörténészeknek, a kereszt misztériuma iránt érdeklődő világi hívőnek és nem hívőnek egyaránt (Szent István Társulat, 2011).

Kapcsolódó: Dávid Katalin honlapja

Forrás: Bodnár Dániel/Magyar Kurír