Egymás terhét

Egy jó ideje tudom, hogy mindig van egy másik olvasata is annak, amit a másik emberen látok.

Mindig van egy belső, saját olvasat, amit legtöbbször a másik ember nem lát, nem ismer. Talán ilyesmiről van szó a Bibliában, amikor Isten azt mondja, hogy ő azt nézi, ami a szívben van, és nem azt nézi, ami a szeme előtt van. Tudom, nagyon gyakran egészen más van a szívben, mint, ami kívülről látszik. Nem a képmutatásra gondolok, hanem az önvédelemre. Belső, rejtett világom megóvására, elrejtésére. Legtöbbször valószínűleg pont az ellenkezője van bent, mint ami kívülről látszik. Szóval megtanultam: türelem és szeretet. Mindenkinek mindenre nyomós oka van, de mégis.

Arról szeretnék írni, hogy mennyire elfogy néha mégis ez a türelem és szeretet, amikor újra és újra azt látom, hogy szemrehányásos magatartással sokszor sokan sokakat a földbe döngölnek. Hogy egy ilyen közhellyel éljek, pont abba a kézbe harap, amelyik enni ad neki. Annak tapos a lelkébe, aki pont, hogy szeretettel, türelemmel és elfogadással viszonyul hozzá. Értem én, mert annak lehet a kezébe harapni, aki hagyja, aki keretet biztosít erre. Dobálózhatnánk nagy szavakkal, úgy, mint a hála vagy a köszönet, a viszonzott szeretet és elfogadás, a kölcsönösség, csak hát, valljuk meg, a dolgok általában igen ritkán kiegyenlítettek.

Talán már írtam máskor is, hogy nem szeretem azt a fajta „lelkigondozást”, amikor én szakemberként vagyok az életedben, aki egyszerre a barátod is kell, legyen, de úgy, hogy csak én adok magamból, szétosztom neked és még sokaknak önmagamat, miközben a nagy lelkigondozós alapbeállásból a végén csak annyi marad, hogy elfogytam az ölelésben. Ilyenkor jönnek a követelőzések és szemrehányások sora, hogy nekem pedig ez kutya kötelességem keresztényi alapon, meg Jézus, meg a kereszt, meg egyébként is szeresd felebarátodat. Néha már nagyon elegem van azokból az emberekből, akik csak a hasznát akarják ennek az egész és egyébként szép szeretet-feleberát-önefáldozás dolognak. Akik soha semmit nem tesznek bele semmibe, csak folyamatosan kifelé vesznek belőle. Olyan a viselkedésük, mint amikor zárlat van az elektromos hálózatban valahol. Lecsapja az biztosítékot, és elfogy az áram, marad a sötétség meg az energiahiány. Máskor meg úgy érzem, hogyan ez, mint a villanyenergia-lopás. Feldobok egy drótot az utcai vezetékre, ingyen kapom az energiát, és még én háborodom fel, ha megszűnik az áramlás.

Sok keresztény kereszténység címszó alatt nem tesz mást, mint élősködik azokon, akik hagyják nekik. Ezek az emberek úgy érzik, mindenkinek több ereje, pénze, energiája, szeretete, türelme, elfogadása, felelősségérzete és lehetőségei vannak, mint neki. Őt pedig igenis sajnálni kell, megsajnálni, de lehetőleg nem lesajnálni, mindig ott lenni ölelés-automataként, és utcai vezetékként, ahonnan áramot lehet csapolni. Ezzel nekem csak egy súlyos problémám van, hogy ez az alapbeállás nem veszi figyelembe, hogy MINDENKINEK nehéz! Hogy a másiknak megvannak a saját problémái. Hogy pontosan elég gondja lenne önmagában is.

A közös teherviselés KÖZÖS teherviselés. Amit itt odaadtam, azt amott visszakaptam. Amit ennek odaadtam, azt attól visszakaptam. Csak tudod, az a baj, amikor lélek-vámpírként valaki mindig csak kivesz, és soha nem tesz bele semmit. Csak leapaszt, elhasznál, kihasznál, majd szemrehány, és továbblép oda, ahol még van mit elhasználni, kihasználni, ahol még van kit lehasználni.

Tudom, ebben az is benne van, ne áltassuk magunkat, aki HAGYJA magát kihasználni. Szóval csak azt akartam mondani, hogy a Bibliában a közös teherviselésről van szó: EGYMÁS terhét hordozzátok. A szeretet interakció. Mindenkinek szeretnie kell a felebarátját, és lehet, hogy egyik alakalommal én fekszem félholtan az út szélén, de lehet, hogy következő alkalommal te, vagy valaki más.

Néha úgy érzem, hogy vannak, akik egész életüket irgalmas szamaritánusként élik le, folyamatosan másokat istápolva és a kis sebeiket ápolgatva, míg mások életüket az irgalmas szamaritánusokon történő élősködésükben töltik el.

Ne érts félre, segíts! Ne érts félre, tudom, szükséged van segítségre! De érts jól: mindenki képes segíteni, és mindenki segítségre szorul.

Egyszerre vagyunk a szamaritánus, aki semmit nem sajnál a bajba jutottól, és egyszerre vagyok a félholtra vert, út szélén fekvő szerencsétlen flótás. Mindkettő te vagy. Mindkettő én vagyok.