Énfeltöltés folyamatban

„ne csinálj magadnak faragott képet” 2Móz 20,4

Naponta borotválkozott. Ahogy felkelt vizet melegített, odatette a kávét, és várta, hogy arcán a borotvahab alatt puhuljon és engedékenyebbé váljon a bőr. Ha korán ébredtem, odasündörögtem a fürdőszobaajtóhoz. Nem bántott, ha észre is vesz. Nem állt szándékomban rejtőzködni. Látni akartam. Mégis leskelődtem, mintha titok akart volna lenni az egész. A kettőnk titka. Az apáé és a fiúé. Nem én akartam a titkot, a titok akart engem. Olyan volt, mint egy reggeli imádság. Rám nézett, ujjával borotvahabot kent az orromra, az arcomra csíkokat. Olyan voltam, mint egy indián, aki beavatásának nyomait viseli: reggeli ruhával együtt felpróbált harci színek. Úgy tett az övéből az enyémre, mint megvágott arcára a szeszből, mint aki testál, mint aki rábíz valamit arra, aki közel. Szerettem a szagát. És szerettem elcsípni a hangot is, ahogy csak úgy sistergett a folyadék a seben. Mindig elvágta magát. Pedig meg van írva – mondta – ne csinálj magadból faragott képet! Így: magadból faragott képet. És nevetett! Pedig ismerte jól a Mózesre hagyott kőtábla ide vonatkozó paragrafusait. Tudtam, hogy ez a mondat fontos lehet, hogy szándékosan ferdít, tudatos ez a sokadszorra eljátszott poén, de csak lassan és későre értettem meg, hogy miért mondja ezt. Pedig Istenről is beszélt, és hagyott meglesni valamit abból is, ahogy ő megélte ezt. De csak később vált világossá számomra, hogy mit akart mondani. Akkor már magam is beszéltem arról, Akit nem lehet kőbe zárni.

Mózes kezében kőtábla. Rajta kitörölhetetlen betűkkel bevésett törvény. A parancsolatokat egyenként letörölni nem lehet, csak a teljes kőtáblával együtt zúzható szét. Ne csinálj magadnak faragott képet! Ne imádd és ne tisztelt azt! Mert én az Úr vagyok! Gyerekként ezt nem értettük, de elfogadtuk. Olyan volt ekkor ez a Isten, mint az apa íróasztala: szent és érinthetetlen; egy elkülönített és kitüntetett hely, egy tárgy, aminek mégis apaarca volt, és amivel nem lehetett azt csinálni, amit akartunk. Nem lehetett bezárni, nem lehetett folyton folyvást ugrálni a hasán, dögönyözni és gyúrni. Nem lehetett kisajátítani ezt az Istent, mint ahogy apánkat sem. Ezért egy kicsit olyan is volt, mintha nem is a miénk lett volna. Aztán persze felnőttünk. Azóta nemcsak megtanultam, de valahol mélyebben már tudom és érzem is, hogy ez így van rendjén: nem Ő az enyém, hanem én vagyok az Övé; és hogy persze mindez fordítva is igaz.

Aztán meg kellett tanulni azt is, hogy nemcsak Isten vonja ki magát abból, hogy bárki is kőbe, fatuskóba, eszmékbe és ideológiákba zárja, de bezárni magunkat sem érdemes.
Nem vagy befejezett lény! Nem zárult be minden kapu! Nem rontottál el mindent, és főleg nem végérvényesen! Nem igaz, hogy a világ annyira gonosz, hogy te már nem változhatsz, hogy már nincs esély arra, hogy növekedj, hogy kinődd magad! Ne hibáztasd a talajt, hogy kemény. Cseréld a virág alatt a földet! Ne zárd be magad! A magánzárka biztonságos, de sötét, nyirkos, és nem azoknak építik, akiknek jövőt szánnak. Maradj nyitott és érzékeny: fájni fog, és gyakran felszisszensz te is, de érezni fogod, hogy növekedsz! Csak nehogy lusta légy, hogy észrevedd!
Ne csinálj magadból faragott képet! Add tovább!
Hogy mi mindenre rá nem jön az ember borotválkozás közben!?
Szerző: Dávid István
Forrás: vagyokakivagyok.hu