Erdély hosszában-széltében

Ugyanúgy indultunk egy maroknyi teológushallgatóval szokásosnak ugyan nem nevezhető, de évenként visszatérő utunkra, mint ahogy szoktunk. Beültünk szürke buszunkba, énekeltünk, imádkoztunk és Erdély felé vettük az irányt. És ismét csak annyi történt, hogy kilencen átéltünk valami többet, mint vártuk, hiszen többet kaptunk, mint vittünk.

Képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt:

mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység;

és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét.

(Efézusiakhoz írt levél, 3. rész, 18-19. vers)

Szélesség – Magyarózd

Biztos volt már olyan érzésed, hogy elérkeztél valahova egy végállomáshoz, egy kitűzött célhoz, s elégedetten megálltál. Különös érzés a megérkezettségnek ez a kegyelmi állapota, mert hiszen már az is csoda, hogy sértetlenül odaérsz, pláne ha még emberek is vannak rád bízva. De vannak olyan helyek, ahol úgy érzed, hogy az „Isten háta mögé” értél. Nem attól, hogy messze van, vagy el van rejtve, hanem mert úgy tűnik, Isten valahová elpillantott, s néhányan mögötte maradtak. Különösen így van, amikor zsákfaluba érkezel. Ahonnan nincs tovább út. Csak azon mehetsz vissza, amelyen jöttél. Érdekes érzés, tudod már az elején, hogy arra fogsz hazatérni, már ha visszamész. Talán ez a gondolat is szerepet játszott abban, hogy a Kolozsvár és Vásárhely közti dombok körülvette faluban építette ki a Bonus Pastor Alapítvány szenvedélybeteg-gyógyító központját. Egy régi magtárat alakítottak át a gyógyító konferenciák és rehabilitációk központjának. Érdekes élmény ott lenni, könyökölni a tornácon, enni és aludni. Egészségesen létezni egy terápiás központban, bár Thomas Mann Varázshegye óta tudjuk, hogy egészséges ember nincs is.

Tervben van már Magyarózd ékességének, a kastélynak a rendbehozatala (a tetőt már sikerült megjavítani), mely a dombtetőn magasodva először ötlik szembe a faluba jövőknek. A négy sarokbástyás, francia gótikus stílusú kastélyt Pekri Lőrinc, II. Rákóczi Ferenc brigadérosa építette az 1680-as években. Történelmi és szellemi értékét növeli még, hogy Pekri Lőrinc felesége, Petrőczi Kata Szidónia az első magyar költőnőnk volt, aki e kastély falai közt írta első verseit. Utolsó tulajdonosa Teleki Ilona bárónő, majd az államosítás után aztán több célra is használták az épületet, óvoda, iskola, majd kultúrotthon lett. A családi tulajdonosok 99 évre adták bérbe a Bonus Pastor Alapítványnak az épületet, akik célja az alkohol-, kábítószer-, nikotin-, gyógyszer- és játékfüggők (szenvedélybetegek) és hozzátartozóik felkarolása, terápiás segítsége. Emellett céljuk önkéntes munkatársak beszervezése és felkészítése a gyógykezelésre, illetve konferenciák, felkészítő kurzusok tartása.

A faluban sétálva kiderül, hogy mindenkit Ferencnek hívnak, legalábbis a házak tanúsága szerint. Néha szép falistukkókkal, néha egyszerű betűkkel díszelegnek ott a nevek, az egykor vagy most ott lakó emberek emlékei, s legnépszerűbb név a Ferenc. Úgy is mondhatjuk, hogy akadhat, akit nem így hívnak. Jó felnézni a házak oromzatára, mert egyéb szépségeket is észrevehet az ember. S ha a látogatónak van egy kis ideje, kisétálhat az ún. cigánytemplomhoz, melyet képzelőerőnk tanúsága szerint a mellette lévő kereszt kisugárzó ereje ment meg az összedőléstől.

Még egyszer rátekintünk a falu harmonikus egységére, majd kifelé kanyarog az utunk, ki az Isten háta mögül, most már jóságos tekintetét érezhetjük magunkon, csakúgy, mint a falu, amely tervez, él, rehabilitál, gyógyít. Ahol nem csak új tervek és elképzelések, hanem új életek is születnek.

Hosszúság – Bözödújfalu

Bözödújfalu névtábláját a földön találjuk meg, én állítom föl. Persze sohasem tudok szívszorítás nélkül gondolni erre a településre. Története hosszú és fájdalmas, érdemes utánaolvasni. A víztározó építése miatt 1985-ben kezdődött a falu kitelepítése. A kilencvenes évek elején teljesen elárasztották a falut, két megmaradt templomával együtt víz alá került. Mindössze tizenkét ház menekült meg az elöntéstől, ezekben ma is lakik néhány család. A legnagyobb pusztítás nem is csak az épületekben esett, hiszen egy egyedülálló és csodálatos vallási egységben élő falut, közösséget, szellemiséget is elpusztítottak, amikor a víz elnyelte az életet. Legtovább az unitárius és a katolikus templom dacolt az idővel, hirdette lényével és köveivel a lassú halált. Amikor néhány éve a tartógerendáival együtt a kereszt is leesett a torony tetejéről, már úgy tűnt, hogy az utolsó épület is feladta.

Már ő is meg akar halni. S amíg a Gyilkos-tónál maga a tó a gyilkos, itt az ember, a politika, a hatalom, az érdek. De a fák víz fölé nyúló teteje – mint megannyi fuldokló kinyújtott karja – ugyanúgy hirdetik az élet élő valóságát. Az ég felé nyújtják kezüket.

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,

Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.

Elmerült székely faluk hangja szól

Halkan, halkan a tengerfenéken.

Magyar hajósok, hallgatózzatok,

Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:

Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

(Reményik Sándor: Atlantisz harangoz)

A faluba vezető sáros út tócsáiban meg-megcsillan a napfény. Itt csatlakozik hozzánk egy kislány, aki végig követ minket, kezében eladandó portékával. Szalmadíszeket árul. Veszünk tőle, persze. A néhány megmaradt ház udvarának egyikében fiatalember cigit kért. Sosem bántam, hogy nem dohányzom, de most örültem volna, ha adhatok neki valamit. Lehajtott fejjel jövünk el. A busz mellett a fűben húzkodjuk sáros cipőinket. Nagy a kontraszt, az erdőszentgyörgyi parókia tornácán a melegítő italok ezúttal józanítanak: pálinka, kávé, tea visszahoz az életbe és mindaz a kedvesség, ami mögötte van: a vendégszeretet természetessége a takarítás közben váratlanul beesett látogatóknak.

Mélység – Parajd

Voltál már Parajdon? Utaztál a busszal? Először mindenki a buszt említi, amely pöfögve és füstölve visz be a bánya nagy kerek bejáratán. Metróval alagútban utazni még csak megszoktuk, de így, busszal furcsa. Majd nagy lengőkapuk után lefelé vezet a falépcső. Az apró lámpák fémes fényei, a szabadidőruhás szülők kezét fogó bukdácsoló gyermekek, térdeink ritmikus mozgása, s a megtett távolság már jelzi a mélység hosszát is, a monumentalitást átélő nézelődőét. A településnek már a rómaiak korában is működtek sóbányái. A Székelyföld lakói 1526-ig szabadon rendelkeztek a sóval, a sóvidék kincsét a székely nemzet sójaként is emlegették, de a székelyek sorozatos lázongási miatt II. János magyar király a vidék sóbányáit állami monopóliummá tette, majd elrendelte a bányák őrzését, így jött létre Parajd települése. Az egykori bánya hatalmas tárnáit ma légúti megbetegedések gyógyítására rendezték be.

Furcsa, hogy egy sóhegyben járunk. Nem egyszerűen sok só van, hanem mindent só vesz körül, minden só. Belül járunk az evangélium lényegében: ennyi só az egész világnak elég lenne. Az evangéliumban járkálunk, nem mi sózunk meg valakit, nem sótartóval játszadozunk, hanem benne vagyunk a lényegben, körülvesz minket és mindent betölt a só. Így vesz körül az evangélium tisztasága. Ez a mélység. S ha sétálgatunk, akkor azt fedezzük fel, hogy ez sokak számára a gyógyulás helye. Az egyetlen gyógyulásé. S ha meg akarjuk fogalmazni, hogy mi is gyógyít, akkor azt mondhatjuk: maga a levegő, a légkör, az, ami ott van, amit belélegzünk hintázás, játszás, pingpongozás közben. Még kávézni is lehet, mi is azt tesszük. De akkor is, ha ülünk a kápolna félhomályos csendjében. Az evangéliumot belélegezni. Azt, amit tovább kell adni, ami megízetlenül, ha magunknál tartjuk, amit ajánl Jézus a tanítványoknak. Amitől ízes lesz a világ (hegyi beszéd), élvezhetőbb az étel (mese), gazdagabb egy ország (középkor), és szabadabb egy nép (székelyek szabadsó-jussa). Lenyűgöznek a méretek, a hatalmas termek, csarnokok, és hány ilyen van. Folyton azt kérdeztük, hogy mitől nem omlik be. Mert egyben van. Az egész egy nagy sótömb. Az egész világnak elég lenne. Még van tartalék, még van só, még van evangélium. És még mi is vagyunk.

Magasság – Abrudbánya

Sokan nem is tudják, hol van. Hallani hallották már, de hogy hol is lehet? Verespatak szomszédságában. Így már mindjárt más! Akkor persze már mindenki tudja. Pedig hát bányaváros mindkettő. Különös világok vannak ott fenn. Vasárnap reggel Dáviddal és Mariannal tekergünk fel a kanyargós úton, amely inkább valamely mesekönyv illusztrációja lehetne. S akkor előtűnik Zalatna hatalmas leromlott gyártelepe, mely pedig egy jövőbeni apokaliptikus film záródíszletének is tökéletesen alkalmas. Itt a parkolóban három férfi várja Dávidot. Ő kiszáll a buszból, a jeges szél kegyetlen erővel fúj, mindenki a Volt egyszer egy vadnyugat állomásjelenetére gondol. De még jó, hogy nem lövi le senki az egyébként sem nagy létszámban élő magyarok képviselőit, mint tették itt korábban a történelem során. Dávidot elnyelik a kabátok fel-felcsapódó köpenyei, Mariannal tovább autózunk fel a hegyre, prédikálni. A táj még mesebelibb. Ha van ilyen szó egyáltalán. És bedöccenünk Abrudbánya főterére. A parókia ajtaja zárva, ezért egy presbiter segítségével az egyik kávézóba vesszük be magunkat. A falakon csodaszép képek a város múltjáról. Egy hölgy is csatlakozik hozzánk, róla csak később derül ki, hogy a tulajdonos felesége, a gyülekezet tagja, s a később elmesélt történetet is ideképzeljük, amikor a kávéház megnyitásakor a magyar és román közönség hegyesen és peckesen s némi tanácstalansággal ült hosszú pezsgőspohárral a kezében, amiben a szokatlanság éppúgy szerepet játszott, mint a közös pezsgőzés ritka élménye. Vendéglátóink beszámolójában feltárul a gazdag múlt, az ígéretes jelen és a reményteljes jövő is. Mert amit a maroknyi, tényleg a végeken létező magyar tesz, az példaértékű, különösen ott, ahol a református lelkész családját kivéve mindenki vegyes házasságban él.

Bátran álmodnak, terveznek, beindítanak, szerveznek, összehoznak, élnek és örülnek. A nagy többségben élő románság csak pislog, milyen igényeik vannak ezeknek, mit ki nem találnak ezek a magyarok. Bográcsban főznek a városnak, irodalom, művészet, tánc és kultúra látogat a településre. És a testvériség. A református templomban is hidegre számítunk, de két csodálatos cserépkályha meleget ontó csempéi (gyönyörű magyar címerrel) még meghittebbé teszik a gyülekezet egyébként sem langyos vendégvárását. Mariann prédikál a magas szószékről, még magasabban szárnyal az ige, s fölemel bennünket még magunk fölé is.

És mindebben látjuk Isten felénk irányuló szeretetét. Lehajol és felsegít. Mert Erdély él és Erdély lélegzik. Mi is vele együtt. Mert ad nekünk egy kis lélegzetvételt. Egy slukkot. Példát ad és ajándékoz. Mert a szentekkel együtt szeretnénk megérteni Isten mindent meghaladó szeretetét. Szerintem már értjük is. Vagy legalábbis kezdjük érteni.

Bölcsföldi András

Forrás: parokia.hu