Érzelmeink és a Szentlélek

A legtöbb keresztyén tanító, gondolkodó talán egyetért abban, hogy a megtérés, a Jézussal járás többet jelent a Biblia tanításainak intellektuális elfogadásánál, sőt annál is, hogy igyekszünk a Szentírás morális útmutatását követni az életünkben. Ezeken kívül még lennie kell valamiféle spirituális élménynek is a hit mögött, amitől az egész megfoghatatlanná, leírhatatlanná, nehezen megérthetővé válik. Különösen a kívülállók számára.

Képzeljük el, hogy egy keresztyén koncerten együtt éneklünk a tömeggel, és egy sor az énekből különösen megérint bennünket, talán annyira, hogy a hatására könnyezve kezdünk imádkozni Istenhez. Én bizonyára az istenélményeim listájára írnám az esetet. Addig, amíg el nem kezdek kételkedni az egészben: mi van, ha csak a közös éneklés élménye, és az emiatt bizonyítottan megnövekedett oxitocin- és endorfin-szintemet éreztem? Vagy ha olyan erős bennem a közösséghez tartozás természetes vágya, hogy én magam idéztem elő, provokáltam ki saját magamból ezt az érzést? De ha mindez így is van, az vajon kizárná, hogy a háttérben mégis az Úr kommunikál velem?

Egyszer egy ifis programon hallottam egy tini pár bizonyságtételét, akik arról meséltek, hogy Isten hogyan üzente nekik félreérthetetlenül, hogy őket egymásnak szánta, és hogy egy hosszú, imádsággal és Bibliaolvasással töltött periódus után hogyan lettek így végül egy pár. Azóta boldog házasságban élnek – mindketten egy másik személlyel. Számomra pedig így vált fiatalkoromnak ez az egyik első megható és meghatározó bizonyságtétele idővel a kételkedésem alapjává minden további istenélménnyel –  a sajátjaimmal és másokéval – szemben.

A spirituális élmények általában teljesen szubjektívek és ebből adódóan bizonyíthatatlanok is. És mivel az én hitemet az utóbbi időben az ebből fakadó kételkedés kezdte ki leginkább, így foglalkozni kezdtem a kérdéssel.

Mivel érzékeljük egyáltalán a Szentlelket? Az érzelmeinkkel? A testünkkel? A lelkünkkel? Ha az utóbbival: az mit jelent tulajdonképpen?

Létezik egy teológiai elgondolás, a trichotómia, amely az embert három részre osztja: test, lélek és szellem. Ebben az elkülönítésben a lélek az az immateriális részünk, amely lényegében a személyiségünket tartalmazza az érzelmeinkkel és a tudatunkkal együtt. Eszerint az értelmezés szerint van egy ettől elkülönülő szellemünk is, amihez tartozik a hitünk, a lelkiismeretünk és az erkölcsi iránytűnk, és amelyen keresztül a transzcendenshez, Istenhez kapcsolódni tudunk. Ez a szellem egyes értelmezések szerint akkor aktiválódik, amikor megtérünk, és arra szolgál, hogy kapcsolódhassunk rajta keresztül Istenhez.

A trichotómia a korai kereszténység egyes teológusainak írásaiban gyökerezik, mint például Tertulliánusz és Origenész, de nem általánosan elfogadott a kereszténységben. A kálvinista gyülekezetek jellemzően a dichotómiában hisznek, amely csak két részre, testre és immateriális, halhatatlan lélekre osztja az embert, és ebben az értelmezésben ennek a léleknek a funkciója az is, hogy kapcsolódni tudjon Istenhez. De minden más is a lélek része, amely nem a testünk, és ami azzá tesz bennünket, akik vagyunk.   

A lélek és a szellem közti különbségtétel egyébként rendszerint nem dogmatikus tanítás a keresztény felekezetekben, inkább csak lehetséges értelmezései az emberi természetnek.

Mindenesetre, még ha a trichotómia elmélete nem is segíti a megértésünket (nekem nem segített), az embernek akkor is van legalább két része, teste és lelke, amely képes lehet kapcsolódni a Szentlélekhez.

Kezdjük a testtel.

Az Ószövetségben van néhány eset, amikor néhány kiválasztott az érzékszervei segítségével tapasztalja meg az Úr jelenlétét. Sámuel hallja Isten hangját, ahogy Mózes is a csipkebokorból. Az Újszövetségben Jézus földi évei persze kivételes időszakot jelentenek Isten testi érzékelése terén, ahogy a Szentlélek pünkösdi kitöltetése is ilyen. A kulcsszó talán minden ilyen esetben ez: különleges. Nem ez a hétköznapi médium, amit Isten az emberekhez való kapcsolódásra használ.

De a testi tapasztalatok nem korlátozódnak az érzékszervekre. A sírás, mint reakció Isten jelenlétének megtapasztalására, például az előzőekhez képest viszonylag gyakori és abszolút zsigeri, testi reakció. A Bibliában mondjuk Dávidra gondolhatunk a Zsoltárokban, vagy Anna imájára. Ők nem feltétlenül Isten jelenlétének az érzékelése miatt fakadtak sírva, hanem inkább a szomorúságuk és a mély hitük egyszerre válthatta ki ezt belőlük.

De ilyet valószínűleg még a kevésbé érzelmes típusok is tapasztaltak már. Amikor annyira intenzíven megérint bennünket egy ige, egy gondolat, és olyan erővel hat például a lelkiismeretünkre, a félelmeinkre, hogy túláradnak bennünk az érzelmek és könnyezni kezdünk.  Ennek az egésznek az elindítója az ige, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a Szentlélek, aki bennünk lakozik. Ige -> érzelmek -> testi reakció. És ezek tényleg annyira intenzív élmények tudnak lenni, hogy képesek megerősíteni bennünket a keresztyén identitásunkban, abban, hogy ez az egész tényleg fontos, és tényleg az életünk része, amire figyelmet kell fordítanunk.

Mindaddig, ameddig – legalábbis bennem – meg nem fogalmazódik a kérdés, hogy rendben, de mennyire megbízhatóak a saját érzéseim, amelyek végül ehhez a testi reakcióhoz vezettek?

Kíváncsiságból rákerestem a Redditen, hogy mások hogyan tapasztalják meg, hogyan érzékelik a Szentlelket. A válaszok nagy többsége ugyanazt a testi reakciót említette. Megpróbálod kitalálni, mi az?

Nem, nem a sírás. A válasz a következő: melegség áraszt el.

Hozzáteszem, hogy a hozzászólások között, amelyekből ezt az általánosítást végül leszűrtem, sok kritika is leírásra került lényegében arról, hogy az érzések azok érzések, a Szentlélek pedig a Szentlélek, és nem kell összekeverni a kettőt… Touché?

De akkor a test után térjünk rá arra, hogy hogyan érzékelhetjük a Szentlelket a lelkünkön keresztül.

A lelkünk ebben a tág értelmezésben tulajdonképpen a halhatatlan részünk. Minden, ami azzá tesz bennünket, amik vagyunk, ami hiányozni fog belőlünk a szeretteinknek, ha meghalunk, mert csak mi vagyunk pont ilyenek. A tudatunk, a gondolataink, az érzelmeink, az emlékeink és azok értelmezései, a lelkiismeretünk. Ezek mind-mind külön csatornát is jelenthetnek a Szentlélekhez való kapcsolódásban.

Ha megértünk valami újat az igéből, ha hallgatunk a belső hangra, ami a nehezebb, de helyes döntést hozatja meg velünk, ha időt töltünk az ige értelmezésével úgy, hogy az teljesen lekösse a gondolatainkat, akkor az én értelmezésemben a bennünk lakozó Szentlelket hagyjuk működni.

„Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9)

A lelkünk többféle működésmódja közül tehát csak egy az érzelmi, mégis rendszerint nagyon hangsúlyos, ha spirituális tapasztalatokról van szó. Érezni Isten jelenlétét, szeretetét – állandósult szókapcsolatok. A beszámolás a nagyon intenzív, érzelmi alapú istenélményekről pedig visszatérő – és nagyon meggyőző – eleme a bizonyságtételeknek.

Tegyünk egy kis kitérőt az 1960-as évek amerikai ellenkultúrájára, ami a társadalom minden területén megkérdőjelezte a status quót. A mozgalom együtt járt például a keleti vallások népszerűvé válásával, mint a zen buddhizmus, a hinduizmus és a taoizmus. És velük népszerűvé vált a meditáció és azok a vallásos gyakorlatok, amelyek célja a nagyon mély érzelmi élmények elérése volt. Például az önmagunk kiüresítése meditáció által, hogy így kapcsolódjunk a transzcendenshez. De ugyanezt a mély érzelmi élményt, a valóságnak egy alternatív megtapasztalását szolgálták a pszichedelikus szerek, amelyekkel éltek, és persze közösségileg, a tömegben és a ritmusban elveszve is tulajdonképpen ugyanezt az élményt keresték.

És hamarosan elterjedt az a gondolat, sőt az a kimondatlan alapvetés, hogy az igazán értékes élményeink érzelmiek. Ha pedig a valóságot, a transzcendenst, az Istent akarjuk megtapasztalni, azt nem a tudatunkkal tehetjük meg, hanem inkább annak kiüresítésével egy ilyen meditatív állapotban. Ezekből a gondolatokból nőtte ki magát a kereszténységen kívül a New Age mozgalom a karmával, az energiákkal, a vizualizációkkal meg a kristályokkal együtt.

De az érzelmi élményekre való igényből alakult ki a karizmatikus mozgalom is, amely ugyan kimondatlanul, de mégis úgy értelmezi, hogy a Szentlélek bennünk él, hogy erős érzelmi élményeken keresztül tudjuk megtapasztalni, megragadni ezt a bennünk lakozást. Itt nem az számít, hogy mi újat tanulsz Istenről, hogyan szolgálsz, mennyire vagy engedelmes, mit mondasz imádságban vagy mit olvasol a Bibliából, ami számít, ami valóságos, ami tényleg Istentől jön, az megmagyarázhatatlan, ésszel felfoghatatlan, intenzív, és a tudatodat teljesen kikerülve, az érzelmeiden keresztül érkezik hozzád.

Talán nem lényegtelen ez a történet annak a megértése szempontjából, hogy a Szentlélek ilyen hangsúlyosan érzelmekhez kapcsolása egy viszonylag új jelenség, és egy kicsit trendszerű volt az elterjedése. És azt ma is látjuk, hogy ennek az elfogadását, üdvözlését nagyon különböző mértékekben gyakorolják a keresztyén felekezetek.

A Szentlélek természetesen mindenható, és úgy kommunikál velünk vagy másokkal, ahogyan csak akar. Akár olyan módokon is megteheti ezt, amely számunkra esetleg kényelmetlen és kívül esik a vallási komfortzónánkon. Persze, hogy lehet érezni a Szentlelket, és jó, amikor érezzük.

Néhány következtetésre mégis jutottam az érzelmekkel és a Szentlélekkel kapcsolatban a kutakodásom, válaszkeresésem során.

Egyrészt tapasztalatból gondolom, hogy nem jó, ha az érzelmi alapú istenélmények gyakoriságától teszem függővé a hitemet, vagy ha ezt mérőműszernek használom, amivel az Isten hozzám való közelségét határozom meg. Az engedelmesség és az Isten keresése – vagyis a kapcsolódásnak az a része, amely rajtam, az én igyekezetemen múlik – nem jó, ha a saját érzelmi állapotomhoz van kötve.

Másrészt nem jó ezeknek az élményeknek a hajszolása sem, nem jó, ha előnyben részesítem azokat a tevékenységeket vagy környezeteket (például dicsőítés), amelyek erős érzelmeket garantálnak, figyelmen kívül hagyva a hitélet egyéb fontos aspektusait, mint például a Szentírás tanulmányozását vagy mások szolgálatát. Ez sekélyes és teljesítményalapú hitet teremthet.

Harmadrészt nem árt alázatosan kezelni ezeket az élményeket, főleg, ha másoknak is elmeséljük azokat. Nem lenne jó, ha mások számára a mi beszámolónk lenne később annak az örök példája, hogy milyen gyakran félreértjük ezeket vagy belemagyarázzuk a saját akaratunkat – lásd a példát a fiatal ifis párról, akik biztosak voltak benne, hogy értették, Isten mit kíván tőlük.

De a legfontosabb következtetés, amire jutottam, mégis az, hogy találkozhatok bármennyi hamis tanúságtétellel, egyik sem bizonyítja azt, hogy nem léteznek autentikus, érzelmi alapú istenélmények. Hogy alázat és erős hit, szeretet valójában ahhoz kell, hogy a rossz élmények ellenére is hinni tudjak a hittestvérek őszinte bizonyságtételének. Erős hit szükséges ahhoz is, hogy ne kételkedjek a saját Szentlélek-megtapasztalásaimban, de alázat is szükséges, mégpedig ahhoz, hogy elfogadjam, velem is megtörténhet, ami mással is: hogy belelátom a saját vágyaimat ezekbe, és elkövethetem azt a hibát, hogy a saját gondolataimat tulajdonítom Istennek.

És amit még az önvizsgálat során be kellett látnom, hogy nem könnyű elfogadnom azt, ha valaki hitélete, Szentlélek-megtapasztalása az enyémtől merőben eltérő, arra esetenként nem is hasonlít, és erre a legzsigeribb, de egyben a legrosszabb reakcióm is a kételkedés. A nyitottság nem könnyű, de most ezt látom az egyetlen jó útnak.

Molnár-Kovács Dorottya

Forrás: teso.blog