Észrevétlen sóhajtások

Teljesen jól vagyok. De tényleg. Meglepően kiegyensúlyozott és jó kedélyű vagyok.

Gyönyörködöm az emberekben, lelkesítenek. Jó lenni, létezni. Kisugárzik a bennem lévő harmónia az arcomra, a viselkedésemre is. Másokat is felvidítok, kibillentek esetleges negatívságukból. Negatív medvék kíméljenek, mert kíméletlenül pozitívvá teszem őket.

Az a jó, hogy kialakult bennem, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem veszek tudomást arról, hogy vannak futó projektek a fejemben, lenne min görcsölnöm. Tudom, hogy ezeregy oka lehetne annak, hogy aggódjak, görcsöljek, parázzak – vagy nevezd, aminek akarod – szóval, hogy ne érezzem jól magam a bőrömben. Mégis úgy döntök, hogy egyensúly legyen, a mérleg nyelve ne arra billenjen. Próbálom megvalósítani az életemben a harmóniát: én vagyok a félelmem és az aggodalmam, az örömöm és a vidámságom is. Én vagyok, amikor elviselhetetlen vagyok, vagy idegesítő, favicceket ötvenedszer is elsütő, másokat problémáival betemető. Én vagyok minden, ami bennem zajlik. Lassan azt is megtanulom, hogy ez választás. Rick Warrennél olvastam először, hogy nincsen az rendben, ha össze-vissza csapongsz érzelmileg, és hánykódsz kiszolgáltatottan lelki mariannaárkod fölött beleszédülve a mélységbe, máskor szellemi mounteverested magasságaiban, már-már tériszonyt érezve a magasságtól. Ezek a kilengések nagyon meghatározták régebben az életemet. Bulvárpszichológiai meghatározásom ez volt erre (aminek neve van, az már elviselhetőbb, mert úgy érzem, van fölötte hatalmam…): szangvinikus-melankolikus vagyok. Na persze! Ez szép címke, csak az igazság az, hogy egy srác voltam, aki nem tudott kontrollt gyakorolni az érzelmei felett. Ez nem volt jó.

Szóval nevetséges, hogy milyen könnyen hajlamosak vagyunk kipipálni egy olyan területet, amelyikkel előtte egész életünkben problémánk volt. Benne éltünk tízen-huszon-harmincon-nyolcvaniksz évet, és aztán egy szempillantás alatt megváltozunk. Ez a hazugságnak csak egy másik formája. Minden alakul és formálódik, így én is, és a magamhoz és a másikhoz való viszonyom is. Isten is formálódik benne, miközben formál. A kegyelmes Isten betoppanása nem jelenti az ítélkező, öntörvényű rettenetes ellenség-kép istenem száműzését. Miközben ez leépül, az felépül. Tetszik, hogy a Biblia például az életünket, a közösségeinket is házhoz hasonlítja. Lehet homokra és sziklára építeni, de nem foghatjuk ki a vallásos aranyhalat, ami teljesíti három imakérésünket. Az újraépüléshez idő kell. Idő, amit a legkevésbé akarunk odaszánni. Hitetésből hitetésbe esünk. Alkoholista voltam, de tegnap leszoktam. Na persze. Társfüggő voltam, de elolvastam egy könyvet, és már meg is változtam. Önmagában az, hogy valamit meg tudsz nevezni, nem jelenti azt, hogy uralmad is van fölötte. Tipikusan ilyen vagyok. El tudom helyezni magamban, felfedeztem, így hát már értem is, ezért nem is vagyok a rabja. A durva mégis az, hogy a Biblia a bűnt valami olyasminek írja le, ami alapjaiban hatja át az életünk minden területét. Nem tetteket, tevést és nem-tevést takar, hanem életünk alapvető struktúráinak a milyenségét. Hibás kereteket. Felszabadító újra és újra rádöbbenni, hogy míg én belülről képtelen vagyok ezeknek a kereteknek az újrastrukturálására, a Szentlélek zseniális építész és tervező. Újjáépít. Talán inkább ezt mondanám: épülőfélben vagyok, és ezt élvezem.