Ez a rozsdás glória
Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk. 2 Korinthus 4:8-9
Hadd meséljek a rozsdás glóriámról…
Tudom, elsőre kicsit furcsán hangzik, de mostanában folyton ez a kép jár a fejemben, és egyszerűen nem tudom elengedni.
Ha összegyűjteném mindazt, amit eddig megéltem – amiben jól döntöttem, amiben egyáltalán nem, az éveket, amelyek megváltoztattak, és minden egyes alkalmat, amikor újra Jézushoz fordultam, miután meg voltam győződve róla, hogy végleg elrontottam mindent -, azt hiszem, valahogy úgy nézne ki, mint egy glória.
Csakhogy az enyém nem lenne fényes.
Kicsit ferde lenne, itt-ott biztosan behorpadt, és teljesen belepné a rozsda.
Egy ideje akkor kezdtem el ezen gondolkodni, amikor láttam a férjemet, ahogy régi szögeket húz ki a verandánkon lévő fadeszkákból. Ezek a szögek is rendesen berozsdásodtak – abban a mély, barnás-narancssárga színben, ami már minden apró barázdába beette magát. Ránéztél, és azonnal tudtad: ezek a szögek évek óta odakint vannak, kitéve mindennek.
És úgy tűnik, képtelen vagyok úgy ránézni egy rozsdás szögre, hogy ne támadjon valami hatalmas gondolatom az egész létezésemről, haha.
Mert csak arra tudtam gondolni:
Nos… én is.
Én is kint voltam a zord időjárásban.
Voltak évek, amikor őszintén fogalmam sem volt, hogyan fogom egyáltalán túlélni őket. A gyász megviselt. A gyülekezetben szerzett sebek is. Ahogy azok az emberek is, akiket szerettem, a hibák, amelyeket elkövettem, az imák, amelyek úgy tűntek, mintha sehova sem jutnának el, és azok a döntések, amelyek meghozatalakor teljesen igazoltnak éreztem magam – hogy aztán évekkel később megbánjam őket.
Voltak pillanatok, amikor egyszerre voltam mérges Istenre és kétségbeesetten vágytam Rá – mindössze öt perc leforgása alatt.
Voltak alkalmak, amikor azt mondtam Neki, hogy én ezt befejeztem. Tényleg befejeztem.
Aztán még azelőtt újra beszélni kezdtem Hozzá, hogy a drámai kivonulásom végére értem volna.
Úgy tűnik, még a lelki hisztijeimnek is rövid a szavatossági idejük.
Sokáig azt hittem, hogy a gyógyulás azt jelenti, hogy egyszer majd úgy nézek vissza az egészre, mintha semmi sem történt volna.
Úgy bízzak, hogy ne legyen ott rögtön tizenkét kérdés a nyelvem hegyén.
Úgy bocsássak meg, hogy valahogy azt is elfelejtsem, mibe került nekem.
Ne rezzenjek össze többé a régi dolgoktól.
Váljak végül egy csodálatosan meggyógyult nővé, aki úgy tud visszanézni mindenre, hogy már semmit sem érez.
Magyarul: azt akartam, hogy újra fényes legyen a glóriám.
De már nem akarom.
Tudom, honnan jött a rozsda.
Emlékszem azokra az éjszakákra, amelyeket senki más nem látott. Amikor ébren feküdtem, és a könnyeim végigfolytak a fülem mellett, mert már arra sem volt erőm, hogy letöröljem őket.
Emlékszem azokra az imákra, amelyek szó szerint csak ennyiből álltak:
„Jézus, kérlek…”
Mert akkoriban nem volt más, amit mondhattam volna.
Tudom, melyik seb melyik embertől származik. Tudom, melyiket okoztam én saját magamnak. És azt is tudom, melyiket tüntetném el holnap, ha valaki lehetőséget adna rá.
Nem fogom úgy tenni, mintha hálás lennék mindezért.
Vannak dolgok, amelyek egyszerűen csak fájtak. És még mindig azt kívánom, bárcsak meg sem történtek volna.
Nem kell széppé tennem a fájdalmat ahhoz, hogy elfogadjam: nyomot hagyott rajtam.
És azt hiszem, valójában ez változott meg bennem.
Abbahagytam, hogy folyamatosan magamat súroljam.
Most már lassabban bízom, az biztos.
Olyan kérdéseket is felteszek, amelyeket régen inkább lenyeltem volna.
Vannak határaim, amelyek korábban nem voltak.
Meg tudok bocsátani valakinek úgy is, hogy közben pontosan emlékszem arra, mi történt.
Tudom teljes szívemből szeretni Jézust, miközben azt is beismerem, hogy vannak dolgok Vele kapcsolatban, amelyeket még mindig nem értek.
És nem is kell mindent értenem.
Lehetek teljesen meggyógyult, és közben még mindig belenyilallhat egy régi seb, amikor valami hozzáér.
Ez vagyok én.
Ez az én rozsdás glóriám.
És Istenem, milyen felszabadító végre elfogadni azt a nőt, aki valóban átment mindezen, ahelyett hogy örökké arra várnék, hogy egyszer majd megérkezik egy tökéletesebb, ragyogóbb változata.
Mert Jézus már ismeri őt.
Pontosan tudja, honnan származik minden egyes horpadás.
Nem kell előtte magyarázkodnom.
Nem kell úgy tennem, mintha nem fájt volna, amikor valójában fájt.
Nem kell előbb kifényesítenem magam, mielőtt közel megyek Hozzá.
Amikor most visszanézek, már nem azt látom, hogy Jézus biztonságos távolságban áll valahol a viharon túl, és várja, hogy majd valahogy átvergődjek rajta.
Azt látom, hogy ott volt, ahol akkor még nem tudtam keresni.
Ott volt velem a viharban.
És akkor is utat készített előttem, amikor én még nem ismertem fel.
Talán a te glóriád is látott már néhány vihart.
Talán te is még mindig próbálod kifényesíteni magadból a kérdéseket, a hegeket, a határokat, az emlékeket és mindazokat a részeidet, amelyekről azt hitted, hogy ennyi idő után már rég eltűntek volna.
De mi van, ha nem kell eltűnniük?
Nem azért, mert minden, ami történt, jó volt.
Hanem egyszerűen azért, mert ez az az élet, amit valóban végigéltél.
És nem kell eltörölnöd minden nyomát annak, amin keresztülmentél ahhoz, hogy elfogadhasd azt az embert, aki most itt áll.
Az enyém már nem fényes.
És azt hiszem, így jobban szeretem őt – és a glóriáját is.
Rozsdástul, mindenestül.
Forrás: virtualiskavezonoknek.blogspot.com
Nyitókép forrása: pinterest