Félelem és bizalom

Amikor elérkezett a hetedik hónap, és Izráel fiai már a városokban voltak, egy emberként összegyűlt a nép Jeruzsálemben.

Ekkor fogott hozzá Jésúa, Jócádák fia, szolgatársaival, a papokkal, és Zerubbábel, Sealtiél fia, testvéreivel együtt, hogy felépítsék Izráel Istenének az oltárát, és égőáldozatokat mutassanak be rajta úgy, ahogyan meg van írva Mózesnek, Isten emberének a törvényében. A régi helyén állították föl az oltárt, mert rettegtek a tartományok népétől, és égőáldozatokat mutattak be rajta az ÚRnak: reggeli és esti égőáldozatokat. Megtartották a sátoros ünnepet, ahogyan meg van írva, és bemutatták az égőáldozatot napról napra, megfelelő számban, a rendtartás szerint, mindegyiket a maga napján; továbbá az állandó égőáldozatot, az újhold napján és az ÚR minden szent ünnepén esedékes égőáldozatot, és mindazoknak az önkéntes áldozatát, akik ilyent vittek az ÚRnak. A hetedik hónap első napjától kezdtek égőáldozatokat bemutatni az ÚRnak, bár az ÚR templomának az alapkövét még nem rakták le. De pénzt adtak a kőfaragóknak és az ácsoknak, ételt, italt és olajat a szidóniaknak és a tírusziaknak, hogy szállítsanak cédrusfát a Libánonról Jáfóba a tengeren, Círus perzsa király engedélyével.

Azután hogy megérkeztek Jeruzsálembe az Isten házához, a második esztendő második hónapjában tették meg az előkészületeket Zerubbábel, Sealtiél fia, Jésúa, Jócádák fia és többi szolgatársuk, a papok, a léviták és mindazok, akik visszaérkeztek Jeruzsálembe a fogságból. A húszéves és annál idősebb lévitákat bízták meg azzal, hogy vezessék az ÚR házának az építését. Jésúa a fiaival és testvéreivel, Kadmiél a fiaival, továbbá Júda fiaival, meg Hénádád fiai a fiaikkal és testvéreikkel, a lévitákkal egy emberként vállalták, hogy vezetik azokat, akik az Isten házának az építését végzik. Az építők tehát lerakták az ÚR templomának az alapját, és odaállították a papokat szolgálati öltözetben harsonákkal, meg a lévitákat, Ászáf fiait cintányérokkal, hogy dicsérjék az URat, Izráel királyának, Dávidnak az előírása szerint. Énekeltek, dicsérve és magasztalva az URat, mert jó, mert örökké tart szeretete Izráel iránt. Az egész nép pedig nagy örömujjongásban tört ki, dicsérve az URat azért, hogy lerakhatták az ÚR házának az alapját.

 

Az oltárt a régi helyén építették föl, és bár elfogta őket a félelem, ott mutatták be az Úrnak az égő áldozatot. (Ezsd 3,3 – Katolikus fordítás)

„Bízz bennem. Adj magadnak még egy esélyt!” – biztatott tanárom, hogy menjek el iskolánk jazz zenekarának második próbájára is. Az első próbán túl nehéz darabot adott fel. Féltem, hogy elrontom, és lejáratom magam a zenekar előtt. Alapos rábeszélés után beleegyeztem, hogy újra megpróbáljam.

A második próba sokkal jobb volt, és azóta is folytatom a trombitálást. Az, hogy ebben a zenekarban játszhatok, önbizalmat ad, hogy olyan dolgokat is megtegyek, amikre még sosem gondoltam. Örülök, hogy elmentem, még ha féltem is.

Az én félelmem jelentéktelennek tűnik ahhoz, amit a fogságban élő izraeliták éreztek, Jeruzsálembe visszatérésükkor (Kr. e. 6. sz.). Jó okuk volt félni. Őseiket hadifogolyként hurcolták el évtizedekkel azelőtt, és ez nem volt örömteli hazatérés. Az ott lakók ellenségesek voltak, és a helyzet nagyon feszültté vált. Oltárt kellett építeniük, hogy istentiszteletet tarthassanak, ami a bántalmazás és a halál kockázatával járt. Ez azonban nem állította meg őket, ők Isten imádatát választották.

Mindannyian átélünk valamilyen félelmet. De az izraeliták lelkesíthetnek minket, hogy bízzunk Istenben. Ha ők tudtak bízni Istenben ilyen nagy veszély között, akkor mi is tudunk.

Imádság: Drága Istenünk! Sokszor félünk, és nem tudjuk, mit tegyünk. Segíts, hogy bízzunk benned. Ámen.

Amikor félelemmel nézünk szembe, Isten velünk van.