Félretenni önmagunkat

„Mindent megteszünk, amit parancsoltál, és megyünk mindenhová, ahová csak küldesz.” Józs 1,16

Ez az igevers így önmagában nézve egy hitvallás, elhatározás, úgy hangzik, mint amikor valaki elkötelezi magát az Úr szolgálatára. Könnyen a sajátunkká tudjuk tenni keresztyén emberként. Igen, én már döntöttem Isten mellett, akkor én magam is elmondhatom ezt.

Sokkal több van azonban itt ennél. Isten népe a honfoglalás küszöbén áll. Oly sok mindennel a hátuk mögött. Negyven év pusztai vándorlás. Az azért nem volt semmi! S most itt a nagy feladat, hogy végre elfoglalják azt a földet, amit oly rég óta nekik ígért az Úr. Még itt is azt mondhatnánk, hogy persze, hogy a nép elhatározza, hogy megy, hiszen évtizedek óta várja, hogy beléphessen az ígéret földjére.

A nép azonban törzsekből áll, s van két és fél olyan törzs, amelynek a lakhelye már megvan, még Mózestól kérik, aki megengedi nekik, hogy a Jordán keleti oldalán legyen majdani osztályrészük.  Józsué, a nép új vezetője pedig megerősíti őket, hogy nekik itt az örökségük, felszólítja őket, hogy telepedjenek le itt, a nekik megígért földön. Az asszonyok, gyerekek, öregek és az állatok maradnak, csak a harcosoknak kell továbbmenni, hogy a testvértörzseknek segítségére legyenek. S ezek a harcosok mondják a fent idézett mondatot.

Hosszú várakozás, évtizedeken keresztül való vándorlás, hogy végre a megígért otthonukban legyenek. S végre itt van, végre kész, le lehet telepedni, el lehet kezdeni felépíteni egy új életet, megnyugodni végre. S akkor arra szólítja fel őket Józsué, hogy hagyják ott a végre megkapott otthonukat, hogy másoknak segítsenek. Mennyivel könnyebb, mennyivel kényelmesebb lenne maradni az asszonyokkal, a gyerekekkel, a többi törzs pedig hadd menjen át a Jordánon, harcoljanak a maguk otthonáért.

Nem tudom vártál-e már igazán valamire, hosszú időn keresztül, vezetett-e az út küzdelmekkel teli időszakon át, hogy végre elérd, amit szeretnél, amihez talán ígéret is kötődik. Aztán amikor végre ott vagy, amikor végre elérted, amit oly rég óta vártál, amiért küzdöttél, akkor ki tudnád-e mondani a fenti mondatot? Megteszem, amit parancsolsz, megyek mindenhová, ahová küldesz. Aztán így folytatják:

„Mindenben hallgatunk majd rád, ahogyan Mózesre hallgattunk, csak legyen veled is Istened, az Úr, ahogyan Mózessel vele volt.” Józs 1,17

Nekem ma valahol ez a böjt: amikor a magam hosszú ideje várt nyugalmát félre tudom tenni azért, hogy küzdjek a felebarátom oldalán. Egyetlen feltétele van ezeknek az embereknek: legyen veled Istened, az Úr.

Az Úr vezetésével félretenni azt, amit annyira vártam, amit megígértek nekem, amiért megküzdöttem, amiről úgy érzem, hogy jár nekem, amire már rászolgáltam. Félretenni és újra harcba indulni a felebarátért, a testvérért. Jobban szeretni őt, mint magam. Tudjuk-e legalább ebben a böjti időszakban félretenni a magunk érdekeit, magunk kényelmét a másikért; hordozni egymás terhét; elmenni a testvérrel egy vagy két mérföldre is, vagy ameddig kell, hogy ő is célba érjen?

Szemere Judit

Forrás: teso.blog