Füles és a szalmaszál

Valahogy úgy vagyunk vele, hogy miközben az utolsó szalmaszálba kapaszkodunk, vádoljuk Istent, hogy miért nem áldja meg a szalmaszálat és miért nem varázsol belőle egy terebélyes gyümölcsfát.

Istenem, látod, hogy mennyire vigyáztam erre a szalmaszálra, én tényleg megpróbáltam kihozni belőle a legtöbbet. Nézd, milyen szép szalmafigurát fontam belőle. Jézus alakú. Én tényleg megtettem mindent, Istenem, most már rajtad a sor. Miért nem áldod meg ezt a szalmaszálat? Itt imádkozom éjt nappallá téve, hogy végre lépj valamit, mert én már megtettem, amit meg tudtam tenni, most már te is megtehetnéd, amit én már nem tudok megtenni. Tessék, semmi nem történik. Ez a szalmaszál élettelen. Nem virágzik ki, mint Gábor Áron rézágyúja.

Kapaszkodunk a szalmaszálunkba, őrizgetjük, dédelgetjük, szépítgetjük és úgy érezzük, ha még ez sem lenne, akkor nem lennénk hűséges sáfárai Istennek. Közben, ahogyan ezen tűnődöm, eszembe jut a szolga, aki elásta az egy talentumát. Elmarasztalható ez a szolga? Hiszen vigyázott arra, ami rá volt bízva. Jól elrejtette, nehogy valaki elvegye tőle. Megőrizte, míg Ura visszatér. De hát mi mást tehetett volna szerencsétlen, ha ő csak egy talentumot kapott? Akinek sok van, van miből veszítenie, de akinek csak egy esélye van a sikerre, az mindent fel kell tegyen egy lapra. Jobb a felelősségteljesség. Inkább elásom. Elgondolkodtam, hogy mi játszódhatott le ennek a szolgának a fejében. Nézte a talentumot, talán háborgott, összehasonlította magát a többiekkel, mérlegelt, majd úgy döntött, biztosra megy, és megőrzi legalább azt, amit kapott, mert végül is jobb ez is a semminél. Nem hazardírozhat az, akinek nincsen mivel. Főleg, ha az, amije van, az sem az övé, nem? Ki marasztalná el ezt a szolgát? Van olyan, hogy számon-kérhetőség. A szolgákat mindig számon kérik.

Persze, léphetünk egy nagyot, és nézhetjük a dolgot máshonnan is. A pásztor a kilencvenkilenc juhát otthagyja azért, hogy megkeresse, és visszahozza az elveszettet. A sokat meg azért nehéz elengedni, mert sok. Mit számít egy elveszett, ha van még mindig kilencvenkilenc. Majd ha fagy. Én bizony nem megyek innen sehová. És mi van, ha a kilencvenkilencből tízet veszítek el, miközben az egyet keresem. Mérlegelünk, számolgatunk, majd a biztosra megyünk. A gazda biztos haragszik majd az egyért, de a tízért jobban haragudna. Mi van, ha az egész nyáj szétszéled, miközben én az egy elkóborolt báránykával pepecselek. Egyébként is, a fene egye meg azt a bárányt is. Ha elkóborolt, úgy kell neki, megérdemli, hogy széttépjék a farkasok. Nehogy már egyért. Nagy számok törvénye. Hulljon a férgese. Van legalább kilencvenkilenc. Majd, ha már csak egy bárányom lesz, és kilencvenkilenc elkóborol. És akkor visszajutunk az egy talentumhoz. És akkor eszébe jut a pásztornak, hogy elássa az egy bárányát, hogy azt legalább el ne veszítse. Idővel amolyan tolkieni egy gyűrű mind felett mechanizmus jön létre, és az egy lesz a pásztor szalmaszála. Kapaszkodom Uram, miért nem áldasz meg?

Lépjünk még egy nagyon nagyot, és találkozunk az emberrel, aki talál egy szántóföldben egy igen nagy kincset. A szántóföld nem az övé. Nézi a találmányát, és azon töpreng, hogy megéri-e mindent feladni a bizonytalanért. Tétje van a dolognak, tizenkét éhes szájat kell etetni, és mit szólna a feleségem? Mi van, ha kiderül, hogy bóvli, bizsu, hamisítvány. Értéktelen az, amiért mindenemet odaadtam, és kiszolgáltattam a családomat a nyomornak? Kincs, ami van, csak nincsen. Elengedjem azt, amim van, hogy megnyerjem, azt, amin még nincsen? Szép is volna. Tovább ballag, és élete végéig vissza-vissza tér a gondolat, hogy vajon, ma hol tartana, ha megveszi a szántóföldet, amin a kincseket találta. Eső után köpönyeg, de ha blogot írna róla, biztos sokan olvasnák. Biztosra menni, és az utolsó szalmaszálba kapaszkodni, az nagyon megy nekünk. A büdös meleg és a hideg friss levegő dilemmája.

Ahogyan Jézus életén elmélkedem, rájövök, hogy Isten minden áldása azzal kezdődik, hogy elvezet a szalmaszál elengedéséig. Megjáratja veled a mélységeket, hogy megértesse veled, hogy amibe kapaszkodtál, az nem vezet sehová. Nem kényszeríti rád az áldásait, hanem megtanít arra, hogy mi az, ami az Ő akarata. Nem akarja a bűnös ember halálát. Nem akarja a sikertelenséget. Nem akarja a kudarcot. Nem akarja a szenvedést. Nem akarja a rabságot. Nem akarja, hogy szalmaszálba kapaszkodj. Saját jóságodba és önállóságodba vetett hited szalmaszálába. Hanem, hogy megtérjen és éljen. Hogy új irányt vegyen a gondolkodása. Hogy elszánttá váljon. Hogy tíz talentumot csináljon az egyből. Hogy megtalálja az elveszett bárányt, mert közben érik pásztorrá. Azt akarja, hogy ne sajnáld a szalmaszálat a kincsekért cserébe. Csak a szamarak választják a szalmát a kincsek helyett, mondja a bölcs. Füles, mosoly?