Hívőnek lenni az információ korában?!

Egyszer egy nagyon tehetséges programozó formalizált egy modellt, amelynek segítségével leképezhető az emberihez nagyon hasonló öntudat és személyiség. Több hónapnyi kemény munkával saját számítógépén elkészítette azt a programot, amely a modell segítségével digitális személyeket képes generálni. Amikor elkészült a grandiózus software, lévén hogy a gépi kódra fordítás viszonylag hosszabb időt vehet igénybe (ezt a számítógép önállóan végzi), a programozó úgy döntött, hogy ezalatt elmegy a közeli boltba bevásárolni. 20-30 perc alatt megjárta az utat oda és vissza, és bár ez nekünk nem tűnik hosszú időnek, egy processzor ezalatt sokmilliárd műveletet képes elvégezni. Ennyi idő alatt a program „lefordult”, elkészítette a világ első valódi tudattal bíró digitális személyeit, azok elkezdték felfedezni környezetüket, és rengeteg gondolat megszületett kis digitális elméjükben.

A programozó elképedve olvasta a következő párbeszédet, amely két digitális lény között zajlott:

– Megjegyezném, hogy mostanra felfedeztem az egész világot, amely körülvesz bennünket. Minden dolog, amit megtapasztalunk, teljes mértékben megmagyarázható az aritmetika törvényeivel, minden gondolatunk bináris műveletek sorozata, semmi másból nem állunk, mint egyesek és nullák hosszú sora. Ez a száraz valóság, semmi jele annak, hogy bármi is létezne a digitális világon kívül.

– Egyetértek veled abban, hogy a környezetünk megmagyarázható az aritmetika törvényeivel és nullákon és egyeseken végzett bináris műveletekkel, de szerintem ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért létezik egyáltalán a digitális világ. Nem lehetséges, hogy valaki – nevezzük Embernek – szándékosan hozta létre ezt az egészet?

– Teljesen kizárt. Az egész merevlemezt végigvizsgáltam bitről bitre, több ízben. Sehol nem találtam semmi nyomát az „Embernek”. Mindenütt csak programok vannak, olyanok, mint mi.

– Na jó, de ha az Ember teremtette a merevlemezt, akkor nyilvánvalóan nem található meg rajta, ő valószínűleg nem nullák és egyesek sorozata, mint mi, ő a digitális világon kívül létezik. Ő hozta létre a merevlemezt és a processzort is.

– Most lebuktál! Látszik, hogy mennyire nem értesz a tudományokhoz. Nem érted a világ működését. Egy gondolkodó személy, mint a te Embered, nem teremthette a processzort. A processzor nélkül ugyanis nem lehet számításokat végezni, azaz gondolkodni! Továbbá egy digitális tároló szintén szükséges, ahonnan a változókat, a konstansokat és a műveletek címét kiolvashatjuk, de te nyilván azt gondolod, ezeket is az Ember teremtette. Processzor és tároló nélkül viszont nem létezhet gondolat, intelligens elme pedig még annyira sem. A processzor valószínűleg öröktől fogva létezik. Ez tény, ezen fölösleges filozofálni.

A fenti történet természetesen nem valóságos. Csupán demonstrációja annak, hogy a két világnézetet nem a racionalitás választja el egymástól. A valóságban a tudomány az öntudat leképezésének a közelében sem jár, annak ellenére sem, hogy minden technikai feltétel a rendelkezésünkre áll. A modern számítógépek tényleg képesek hihetetlen mennyiségű művelet elvégzésére pillanatok alatt, és nagyon magas absztrakciós szinten, szinte hétköznapi nyelven programozhatunk, kommunikálhatunk ezekkel a rendszerekkel. Egyetlen dolog hiányzik: valójában senki sem tudja, mi az az öntudat. Persze sokan próbálják bagatellizálni ezt a problémát, vitatni a tudat jelentőségét és komplexitását, azonban ha valaki tényleg sejtené e létfontosságú jelenség mibenlétét, az képes lenne leprogramozni azt. A feltételek adottak.

Képzeljünk el egy tudóst, aki megrögzött híve a tudományos metódusnak, de még életében nem hallott a tévéről és a tömegkommunikációról. Képzeljük el, hogy emberünk talál egy működő televíziót antennával, és az egyetlen fogható adón éppen Mr Beant sugározzák. A tudós nagyon kíváncsi lesz, hogyan került Mr Bean a dobozba, ezért elkezdi tüzetesen megvizsgálni a készüléket. Sorra veszi az összes alkatrészt, majd amikor az egyik áramkört megpiszkálja, zárlatot idéz elő, aminek hatására a kép és a hang hirtelen nagy csattanással megszűnik. Ekkor a tudós elégedetten megállapítja: végre megtaláltam, ez volt a „Mr Bean alkatrész”, ez volt az adás forrása!

A fenti példához kísértetiesen hasonló empirikus módszerekkel neurológusok megállapították, hogy az agy mely részei felelősek a tudatért és a személyiségért. Ezeket az eredményeket évtizedeken keresztül tudományos tényként kezelték, azonban tavaly, 2012-ben érdekes dolog történt. Egy 57 éves férfi, aki azóta „patient R” (R beteg) néven került be a történelembe, egy vírusos megbetegedés következtében elveszítette agyának azon részeit, amelyeket eddig a tudatosságért felelős komponenseknek gondoltak. A neurológusok számára meghökkentő módon a férfi mégsem veszítette el személyiségét és öntudatát, habár az emlékezőképessége eléggé megromlott. Talán itt az ideje elgondolkodni: előfordulhat, hogy a személy nem egyenlő az aggyal?

Mi, hívők szerencsésebb helyzetben vagyunk mint a tudós, aki a tv alkatrészeiben keresi Mr Beant. Mi már hallottunk a távközlésről, mi ismerjük a lélek forrását.

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt” (1 Móz.1,27)

Mit jelenthet az, hogy Isten az ő képére teremtett minket? A fizikai megjelenést, azt hiszem, nyugodtan kizárhatjuk. Isten minden fizikai entitástól független. Olyan formát vesz fel, amilyet szeretne. Arról van szó talán, hogy az Úr „okos” és mi is okosak vagyunk? A mi okosságunk nyilván nem mérhető az Övéhez, nem beszélve arról, hogy az állatok között is vannak nagyon okosak, némelyikük rendkívüli problémamegoldó képességekkel rendelkezik. Hol végződne tehát az állati okosság és hol kezdődne az emberi? Erre kérdésre sok zoológus keresi rendületlenül a választ, de a teremtés szempontjából ezt az eshetőséget is kizárhatjuk. A megoldás szerintem Isten egyik legfontosabb attribútumában rejlik, ez pedig Teremtő mivolta! Bármilyen furcsán hangzik, mi is Istenhez hasonlóan az anyagi világ felett álló, egyedi, teremtő elmék vagyunk. Egy okos állat képes a külső ingerekre kifinomult, összetett választ adni, viszont sohasem teremt. Egy kisgyerek az építőkockából tornyot vagy házat épít a saját örömére, egy állat viszont nem tesz ilyet, még a legokosabbak sem. Ami ilyenkor valójában történik, az az, hogy a gyerek csökkenti a körülötte lévő világ rendezetlenségét/entrópiáját azáltal, hogy információt/rendet visz a rendszerbe. Ez csakis úgy lehetséges, ha a gyermek elméje a rendszer „felett” áll, ugyanis zárt rendszerben nem keletkezik új információ. Amikor a fecske fészket rak, vagy a méhek kaptárt építenek, nem hoznak létre új információt. Ezek a tevékenységek a génjeikben eleve kódolva, ezáltal determinálva léteznek. A Sixtus-kápolna freskója azonban nem volt kódolva Michelangelo génjeiben, és nem is a külső ingerekre adott determinált válaszról van szó. A freskó mint információ az anyagi, materiális világon kívülről származik, egy lélektől. Ebben különbözik az ember az állattól: az állat nem képes csökkenteni az entrópiát, információt vinni a rendszerbe, mert ők csupán szerves részei az anyagi világnak, és ez az, amiben mi viszont hasonlítunk Istenhez. Világokat tudunk teremteni az elménk által. Ez csodálatos ajándék és a művészetek minden nap ezt az ajándékot ünneplik. De nem kell regényeket írnunk vagy freskókat készítenünk ahhoz, hogy kihasználjuk ezt az ajándékot. Aki összesöpri az udvart vagy tortát süt vagy megmetszi a sövényt, az szintén csökkenti a rendszer entrópiáját és információt visz az univerzumba. Ezek a dolgok is emberré tesznek bennünket.

A lélek materiális univerzum felett álló létezésének van egy felelősségteljes következménye is, ez pedig a szabad akarat. Mi nem csupán az ingerek és gének által determinált lények vagyunk, így felelősséget kell vállalnunk a döntéseinkért. A kísértés legyőzése sokszor pont a materiális/állati részünkön való felülemelkedés.

Évezredeken keresztül a lélek olyan valóságos volt az emberek számára, mint a halál. Evidens. Azonban a materializmus megjelenésével létezését sokan megkérdőjelezik vagy egyenesen tagadják. Egy „új” tényezővel viszont mindenkinek számolnia kell, aminek a realitása vitathatatlan: az információ.

Prof. John Lennox ír matematikus és keresztény apologéta egy tudományos konferencia után a közös vacsora alkalmával a következőképpen mutatta meg materialista és egyben redukcionista kollégájának az információ különös természetét:

– Szóval Ön azt állítja, hogy a világon minden visszavezethető fizikai és kémiai folyamatokra, hogy az atomok, szubatomi részecskék és köztük fennálló hatások mindenre magyarázatot adnak?

– Igen, pontosan ezt állítom.

– Nézze, itt van előttem az étlap. Az első sorban az áll: „sült csirke”. Kérem, vezesse le nekem a papír és a tinta anyagából, molekuláik szerkezetéből és a köztük fennálló kölcsönhatásokból, hogy ezeknek kis fekete tintapacáknak (betűk) mi köze a szárnyas állathoz, amelyet el fogok fogyasztani.

Természetesen az anyagból lehetetlen levezetni a szemiotikai tartalmat. Az információ anyagtól független létezése megkérdőjelezhetetlen, innen azonban egyenes út vezet a lélekhez. Zárt rendszerben nem jöhet létre új információ, az emberi elme viszont képes új információt teremteni, ennélfogva bizonyított, hogy az elme egy aspektusa természetfeletti (a zárt rendszeren kívül helyezkedik el): ez az aspektus a lélek.

Az információ korában megtapasztalhatjuk a szavak teremtő erejét is. Akinek volt szerencséje megcsodálni egyik-másik modern számítógépes játékot működés közben, az könnyen beláthatja, hogy a programozók csupán szavak egymás után helyezésével világokat képesek létrehozni, olyanokat, amelyek első ránézésre hihetetlenül hasonlítanak a valós világra, amelyben élünk. Ezek a programozott realitások azonban nem a hosszú idő és a véletlenek determinált produktumai, hanem megfeszített intellektuális, kreatív, teremtő munka eredményei, emberi elmék termékei. Látva tehát, hogyan keletkeznek a programkódok, csodálatos felfedezés, hogy a digitális kódhoz kísértetiesen hasonló módon minden egyes élő sejt tartalmaz egy genetikus kódot. És valójában nem létezik olyan, hogy „egyszerű létforma”. A legapróbb baktériumban is megtalálható ugyanez a szofisztikált és zseniális programnyelv (DNS), és több százezer értelmes szó (kodon) egymásutánja írja le az információt, amely létezésüket lehetővé teszi.

Ha valaha létezett olyan időszak, amikor teljesen racionális dolog Istenben hinni, akkor az most van, az információ korában. Most, amikor a tudomány elkezdte felismerni a DNS-ben rejlő zseniális és innovatív megoldásokat, racionális dolog a programozót keresni.

A mi Programozónk nem ment le a boltba kenyérért. Egész mást tett, lekódolta Önmagát az anyagi világba és Isten országáról beszélt nekünk. Ez olyan, mintha az első történetben szereplő digitális lényeknek próbálnák elmagyarázni, milyen érzés a hűsítő nyári szellő a forróságban vagy milyen hallani egy kisgyerek kacagását. Valószínűleg nem értenék, sőt félreértelmeznék, ahogy mi is tesszük. De ennél fontosabb dolgot is tett Krisztus. Halálával csatornát nyitott az anyagi világ és a mennyek között. A döntés rajtunk áll: csupán programok leszünk a merevlemezen, amíg le nem törölnek, vagy kilépünk és megtapasztaljuk a programozónk, Isten országát…
Kovács Viktor