Hogyan jöjjön az Úr Ládája énhozzám?

Nincs könnyített megoldás. Félelem van, megrettenés és várakozás. Amikor Nákón szérűjéhez értek, Uzzá az Isten ládájához kapott, és megfogta, mert megbotlottak az ökrök. Ezért fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen. Nyomban lesújtott rá meggondolatlanságáért az Isten, és meghalt ott, az Isten ládája mellett. Dávid pedig megdöbbent attól, hogy az Úr összetörte Uzzát. Ezért nevezik azt a helyet Perec-Uzzának mindmáig. Akkor félni kezdett Dávid az Úrtól, és ezt gondolta: Hogy jöhetne hozzám az Úrnak ládája? És nem akarta Dávid magához vitetni az Úr ládáját Dávid városába, hanem elvitette a gáti Óbéd-Edóm házába. (2Sám 6,2–11)

Uzza esete az Isten ládájával az Ószövetség egyik legfélelmetesebb története, részben azért is, mert modern racionális fogalmainkkal nehezen közelíthető meg. Isten félelmetes szentsége mutatkozik meg benne a maga öntörvényűségében. Megláthatjuk, mi történik, mikor a halandó ember belül kerül a tiltott körön, és pőrén, védtelenül összetalálkozik a Szenttel.

A legnyugtalanítóbb az, hogy a szívünk mélyén nem értjük, mit is követett el Uzza. Nem találunk benne semmi kivetnivalót. Sőt! Isten ládája az apja házához került, gondoskodással, hódolattal vették körül, és ebben a szolgálatban bizonyára Uzza is részt vett. S utána is, nem jót akart a szerencsétlen? Utánakap, hogy le ne essen. S ezt a jóakaratú, szolgáló testvérünket megöli az Isten. Nincsen magyarázat, csak az Úr megmagyarázhatatlan, félelmet keltő szentsége. Azért kell meghalnia, mert a Szentet érintette.

A történet középpontjában az Isten ládája áll. Mózes 2. könyvének idevonatkozó részeiből megtudhatjuk: a frigyláda maga Isten jelenléte népe között. „Ott jelenek meg néked – mondja a 2Mózes 25,22-ben –, és szólok hozzád a fedél tetejéről stb.” Istennek, a Szentnek jelenléte, amint azt a 2Mózes 26,33 írja: „vidd oda függöny mögé a bizonyság ládáját és az a függöny válassza el néktek a szent helyet a szentek szentjétől.” Később a 4 Mózes 4-ben a léviták feladatairól olvashatunk, s ott le van írva, hogy a bizonyság ládáját és az összes szent dolgot le kell takarni, majd a 15. versben ez a számunkra fontos figyelmeztetés áll: „Miután Áron és fiai elvégezték a szentélynek és a szentély egész fölszerelésének a letakarását a tábor elindulásakor, menjenek oda Kehát fiai, és ők vigyék azokat. De ne érintsék a szent dolgokat, mert akkor meghalnak.”

Végigolvasva az Exodus beszámolóját a szent sátor elkészítéséről, nyilvánvaló, hogy Isten aprólékos rituális utasításokkal veszi körül a maga szentségét. Mindenféle kicsi és felesleges dolognak valami számunkra érthetetlen jelentősége van: „mindenestől úgy csináljátok, amint én megmutatom néked a hajléknak formáját…” (24,9) A kegytárgyaknak, a szertartásnak épp az az értelme, hogy nincs értelme, legalábbis a célirányos gondolkodáshoz szokott nyugati agy számára nincsen. A szent dolgokat nem lehet érinteni. Miért? Mert szent dolgok. Isten szentsége, a Szent jelenléte nem a részekből, a sittim-fából, a kerúbokból, a fedélből stb. összeálló egész, a rituális tárgyak épphogy az irracionális voltát, a megfoghatatlanságát jelzik. Amint Rudolf Otto írja A Szent című könyvében: a sanctus-nak, a szentnek csak egy alkotóeleme az abszolút jóság, az erkölcsi jó. Ezen túlmenően „összehasonlíthatatlanul nagy tiszteletet parancsoló dolog, amelyet a legérvényesebb, legmagasabb, objektív és egyúttal minden racionális érték fölött álló, tisztán irracionális értékként kell elismernünk”.

Manapság divatos arról beszélni, hogy Isten a viszonyban létezik, Ő a megszólító Isten, aki velünk van. De talán a szentség valami olyasmi, ami Isten önmagában valóságára mutat, éppen arra, hogy Isten elsőrenden nem értünk van, hanem önmagáért. Ő nem a mi szükségeink kielégítésére létezik; nem állíthatjuk nárcisztikusan önmagunk szolgálatába, sem semmilyen (társadalmi, politikai) ügy szolgálatába.

Valahol itt csúszott el Izráel, és itt csúszunk el mi is. Jóllehet több esetben a nép előtt haladt az Isten ládája harcaikban (pl. a Jordánon való átkeléskor), a jelen esetben azért került méltatlanul a filiszteusokhoz, mert Isten nem adott győzelmet Izráelnek a filiszteusok ellen, és akkor Izráel úgy döntött, hogy beveti hordozható Istenét. „És mikor a nép a táborba visszatért, mondának Izráel vénei: Vajon miért vert meg minket ma az Úr a filiszteusok előtt? Hozzuk el magunkhoz az Úr frigyládáját Silóból, hogy jöjjön közénk az Úr, és szabadítson meg ellenségeink kezéből.” (1Sám 4,3) Mennyire más szöveg ez, mint Dávid megrettent kérdése: „Hogyan jöjjön az Úr ládája hozzám?”

Ők akkor tudni vélték a választ. Hogyan? Egyszerű. Elhozzuk. Mozgósítjuk, bevetjük, felhasználjuk. Vannak válaszaink a módszertani kérdésre. Aztán később, történetünkben, amikor Dávid hazahozatta a ládát, modernizálták a módszereiket. Módszereinkkel nem egyebet teszünk, mint megkerüljük a Szentet. Fixálni akarjuk, használati tárggyá lefokozni. És Uzzát, aki gesztusával mintegy szimbolizálja ezt a hozzáállást, megöli az Úr.

Valahogy úgy kellene végignéznünk ezt a drámát, ahogy Dávid nézhette. Úgy kellene megrettennünk, ahogyan Dávid is. „Akkor félni kezdett Dávid az Úrtól.” Az az ember, aki itt félni kezdett az Úrtól, nem volt hitben gyermek és nem is azért félt, mert valamiféle negatív apaélményt kivetített Istenre. Úgy tűnik, az Isten ismeretében való elmélyülés fokozhatja a félelmet. Ez nem mond ellent a reformáció által újra hangsúlyozott örömhírnek, annak, hogy Krisztus által szabad bejárásunk van a Szentek Szentjébe, Isten örökbefogadott gyermekei vagyunk, az Ő szeretetének biztonságában élünk. Ám ha ezt a meggyőződést nem veszi körül az Isten érthetetlen szentségének tisztelete, akkor könnyen egyfajta kispolgári kényelemvallássá torzul, ahol is matematikai és jogi kalkulusokat végzünk, majd megnyugszunk afelől, hogy Krisztus mindent kifizetett helyettünk. Ilyenkor egyszerű, előre gyártott válaszok születnek igeszakaszunk fő kérdésére:„Hogyan jöjjön az Úr ládája énhozzám?” Hogyan? How? – kérdezi az angol. Kérem, egyszerű. S el is magyarázzák, nem tudom hány lépésben, hogy miként fogadhatjuk be Krisztust. A képletek világosak, az istenséget feltérképeztük, kezünk között tartjuk (tán mint Uzza a ládát).

Aztán az ember rádöbben (illetve bárcsak mindenki rádöbbenne), hogy nem úszhatja meg. Rettenet, sötétség, bizonytalanság, halál nélkül nincsen feltámadás. Hitéletünk során mindvégig ez a mély istenfélelem, a Szent jelenlétében történő megalázkodás őrizhet meg a hit tartalmának titoktalanításától, olcsósításától, bagatellizálásától és a mindannyiunkat fenyegető inkvizítorkodástól.

Hogyan érkezhet meg hozzám az Úr? Nincs könnyített megoldás, nincsenek kegyes tippek. Félelem van, megrettenés és várakozás. Csak utána lehet ugrálni és táncolni és örülni.
Forrás: parokia.hu