Húsvéti üzenetek

Amikor hosszú a tél, és nem akar véget érni, mennyire várja már mindenki a tavasz jöttét. Az egész megfagyott természet is arra vágyik, hogy engedjen már szorításából a jeges hideg, és végre visszatérhessen az élet. Hasonlót élnek át azok az emberek is, akiknek az életük válságba jutott, akár testileg, pl. súlyos betegségbe estek, akár lelki bánatuk olyan nagy, hogy szenvedésüket reménytelennek látják. Túl sokan és túl sokszor érzik azt, hogy vége mindennek, itt a halál, és ki tudja, mi lesz odaát… Aki nem hisz a túlvilági életben, annak mindegy, hogy mit csinál, hogyan él, csak az a fontos, hogy addig is élvezze az életet – akár mások kárára is. Az önző emberek előbb-utóbb összeütköznek, ha érdekeik keresztezik egymást. Ilyenkor sebeket ejtenek egymáson, amiből harag születik, s ez megbetegíti, elkeseríti őket. Nem lehetne ennek véget vetni? Muszáj ilyen szenvedésekkel élni, és így várni a halált? Bánjuk meg, inkább, amit rosszul, szeretetlenül tettünk, bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot: engesztelődjünk ki, amíg tehetjük. Halálunkkal sem lesz vége szenvedésünknek, nyomorúságunknak, hogyha legalább akaratunkkal nem engedjük el a haragot és a gyűlöletet. Isten országában ezeknek nincs helyük.
Milyen sok ember keresi a boldogságot, és nem találja meg; keresi a szabadságot, és még nagyobb rabságba csúszik. Az idő múlásával csökken a remény, a hitetlen ember egyre kevésbé várja dolgainak jobbra fordulását. Halálfélelme nő, és elkezdi furdalni a kíváncsiság: mi van odaát? A nagy semmi? Vagy odakerül a nagy sötétségbe, a Halál országába? Sokan már fiatalon is elkezdenek félni a haláltól, és ez hatással van mindennapi életükre. Ezért sietnek kihasználni minden lehetőséget a boldogság megszerzésére, gyakran önző módon, tekintet nélkül másokra. Bizony, ebből sok ütközés származik: hibák, bűnök sokasága. Az eredmény sok-sok szenvedés. Ebben az életállapotban elkezd az ember gondolkodni, mit rontott el, s lassan rájön mindazokra az életet mérgező dolgokra, amit Szent Pál az önző test cselekedeteinek nevez (vö. Gal 5,19–21). Aki életét halandó teste vágyaival köti össze, annak halhatatlan lelkét a halál zárja bilincsbe. Mi, hívők viszont tudjuk, hogy még a legtragikusabb, legsötétebb helyzetben is van remény, mert a világ Megváltója a keresztfán halálával legyőzte azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik az ördögöt, és felszabadította azokat, „akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (vö. Zsid 2,14–15)! Életbevágóan fontos, hogy mindenki belekapaszkodjon ebbe az életmentő hitbe, ahogy a Szentírásban is olvassuk: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,16).
Ezután mindenki megtapasztalhatja a saját életében is, hogy akármilyen jeges téli állapotból is vezet ki út a szép, fényes tavaszba, a dermesztő halálból is a feltámadásba. Hála Jézusnak, aki a Feltámadás és az Élet!

Majnek Antal
munkácsi római katolikus megyéspüspök

Ha annak Lelke lakik bennetek
„De ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8, 11)
Kissé rendhagyó módon az idei húsvéti üzenetet egy sokak számára talán ismerős, de ma több tekintetben is időszerű történettel kezdem. Egy mohamedán és egy hívő keresztyén beszélgetnek. A mohamedán ekképpen szólt:
– Mi tudjuk, hogy a mi prófétánk, Mohamed valóban élt, mert a mekkai szent sír magába zárja az ő holt testét. Nektek, keresztyéneknek nincs sírotok, mely vallásalapítótok holttestét magába rejtené.
A keresztyén örömmel felelt:
– Igen, nekünk nincs sírunk, mely Jézus testét magába zárná, de ez azért van, mert Jézusunknak nincs holt teste, hanem élő. Feltámadott a halálból, és él.
A feltámadás híre húsvét közeledtével mindig eljut hozzánk, s azok körében, akik csak egy kicsit is komolyan fogadják, elkerülhetetlenül előhív egy igen lényeges kérdést: hiszel-e a feltámadásban? De miféle kellemetlen kérdés ez, amely nyersen és váratlanul, mellébeszélést nem tűrően a lelkünkig hatol? A megkérdezettek egy része csak hebegne-habogna, mások talán magánügynek tartva térnének ki előle, de határozott igennel vagy nemmel kevés ember válaszolna. Közösségben, tömegben, sokszor a meggyőződés, a személyes bizonyosság nélkül úgy mondja az ember az imát, a hitvallást, énekli társaival a hitvalló éneket, mintha hitével minden rendben lenne, de személyes bizonyosságtevőként még sosem vallott a feltámadásba vetett hitéről. Ha erre kérnék, bizonyára zavarba jönne a kérdés hallatán.
Pedig a kérdés Jézus szájából hangzott először. Mártát szólította meg vele, akinek lelke szomorúsággal, gyásszal volt telve négy napja halott testvére, Lázár iránt.
A mellébeszélést gyakorló világunkban, bizonyos mérlegelést, megfontoltságot elváró körülmények hatása alá kerülve én magam is sokszor igyekszem tapintatosan, diplomatikusan nyilatkozni. Aztán egy-egy élethelyzet átgondolása után egyszerűen csak gyávának érzem magam, mert arra a legfontosabb kérdésre kerülgettem az egyenes választ, amely leleplez minden kételkedőt, de emellett képes legfájóbb sebünk gyógyítására, halálfélelmünk eloszlatására is.
Most, 2016-ban, húsvét ünnepén elhangzik újra a kérdés: „Hiszed-é ezt?” „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-é ezt?” (Jn 11, 25–26). Ennek a kérdésnek jogosultsága van minden élethelyzetben és mindenek fölött. Ebben az ügyben minden egyes ember érintett, ezért nincs oka kibúvót keresni. Hogy helyes választ adhassunk rá, elsősorban imádkoznunk kell magunkért és szeretteinkért egyaránt.
Úgy látom, Európában elérkezett az ideje annak, hogy a valóságban is felvessük hitünk és vallásunk kérdéseit. Húsvét ünnepén minden református gyülekezetben, ahol Jézus feltámadását ünneplik, a bibliai Márta válaszával üdvösséges felelni mindannyiunknak: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”
Az úrvacsorai liturgiában általában elhangzik: „én a ti hitetekben nem kételkedhetem”. Mégis úgy látom, érzem, hogy közösségeinkben nincs minden rendben e téren. Mert a hétköznapok sodrásában életünk nem a feltámadásba vetett hitünkről tanúskodik. Aggodalom, félelem, önzés, mindenfajta mértéktelenség, a vagyonszerzési vágy jellemzi egész Európát sok magyar reformátussal egyetemben, holott ideje lenne már felülvizsgálni mindezeket, s ez egyszer a lélek felől közelítve.
Meggyőződött, bizonyságtévő ember csak az lehet, akiben annak lelke lakik, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül. „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek” – támaszt feltételt Pál apostol a magukat Isten Lelke hordozóinak tekintő rómaiak elé, mert jól tudja, hogy kevesen vannak, akik a Lélek szerint, a Lélek által élnek. De azt tisztáznunk kell még egyszer, hogy milyen Lélek is, kinek a Lelke lakik bennünk? Aki egyre csak kételkedik és tagad, biztos, hogy nem Jézus Atyjának Lelke lakik abban. Hite a feltámadásban és üdvössége csak annak lehet, akiben a Szentlélek lakozik, ezért az Atyában, Fiúban és Szentlélekben való hit elválaszthatatlan. Ezzel a gyermeki hittel és alázattal, az isteni csodát elfogadva kaphatunk egész földi létünkre és az örökkévalóságra szólóan bizonyosságot a feltámadás igazságáról.
A virágvasárnapi állapotok – s ezt Krisztus urunk személyes példáján is tapasztaltuk – nem tarthatók fenn kívánság szerint. Az Ember Fiának az ünnepléstől a Golgotáig vezető útja kínkeserves. Ilyen, legalábbis hasonlítható ehhez egyes népek, népcsoportok sorsa, de amíg Megváltónkat az Atya valóban feltámasztotta a halottak közül, egy sokat szenvedett nemzetrészre, ránk, kárpátaljai magyarokra jöhet-e még feltámadás? Szeretnénk hinni és remélni, hogy „jőni kell, még jőni fog…” De nemcsak remélnünk kell, hanem akarni is a Megváltó Krisztusba vetett hittel, és elválaszthatatlanul vele egy úton haladva.

Zán Fábián Sándor,
a Kárpátaljai Református Egyház püspöke

Krisztusban kedves testvérek!
Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt!
Az egyetemes egyházzal együtt az irgalmasság évét éljük meg, amely felhívja figyelmünket Isten irántunk tanúsított irgalmára. Irgalmasságának tetteire rácsodálkozunk, felidézzük az üdvösségtörténet során véghezvitt tetteit.
Isten irgalmasságának első tette a teremtésben nyilvánul meg: a világ megteremtésében, az élet és az ember teremtésében, akit a teremtés koronájává tett. Isten mindent szeretetből teremtett. Irgalmasságában megosztotta az emberrel az életet és a szeretetet. De az Isten és az ember ellensége, megkísértve az embert, szétszakította a szeretet kötelékét a Teremtő és teremtménye közt. Amikor az ember nem engedelmeskedett a Teremtőnek, megkockáztatta a következő lépést, és letépte az élet fájának a gyümölcsét, megismerve ezzel az örök halált. A Paradicsomból való kiűzésben nem büntetést látunk, hanem az embernek az örök haláltól való megmentését.
Isten irgalmasságának második nagy megnyilvánulása a Megváltó ígérete. Az asszonytól született Jézus Krisztus összezúzta a kígyó fejét. Krisztusnak a megtestesülése, aki olyanná lett, mint mi – éhezett, szomjazott, igazi ember volt – Isten irgalmasságának következő megnyilvánulása, hiszen magára vállalta mindazt, ami az emberi természet velejárója. Krisztusban Isten emberek iráni nagy együttérzését tapasztalhatjuk meg.
A tékozló fiú, az irgalmas szamaritánus és más példabeszédekből is halljuk a krisztusi tanítás örömhírét Isten emberek iránti szeretetéről. Látjuk Isten szeretetét Krisztus arcán, abban a pillanatban, amikor kegyeskedett velünk együtt lenni a kenyér és bor színe alatt. Nem csak külsőleg akar velünk lenni. Közénk jön, eggyé akar válni velünk, testünk minden sejtjével. Az Eucharisztia szentségében látjuk Isten rendkívül nagy irgalmasságát, amint egyesül velünk. Odaadja azt, ami emberként neki a legértékesebb: az életét a bűneinkért. Keresztre feszítik az ősi bűnért és a mi bűneinkért. Isten irgalmasságának legnagyobb megnyilvánulása felénk, bűnös emberek felé ez a bocsánat, a bűneink elfeledése. Krisztus dicsőséges feltámadásával erőt adott nekünk, hogy felemelkedjünk a bűnből, és visszatérjünk az atyai szeretethez, testvéreinkhez, még ellenségeinkhez is. Még keresztre feszítve is igazolta hóhérait, mondván: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Keresztségünk az az ajtó, amelyen keresztül bevezettek minket az egyházba. Megnyitották számunkra a szentségek felé vezető utat, egyesítettek bennünket Krisztus soha el nem múló szeretetével. Miközben az irgalmasság ajtaján átmegyünk ebben a jubileumi évben, emlékezzünk keresztségünkre, amelyet megnyitott nekünk az egyház. Ez a húsvéti titok összekötött bennünket Krisztus feltámadásának titkával. Ennek az erőnek a birtokában szerethetjük felebarátainkat és ellenségeinket. Nem kell már a bűn, a harag, a sértés, a gyűlölet és halál szolgálatában állnunk. Egyházunk ősi hagyománya a bűnbánat szentségét második keresztségnek nevezte. Buzgón járuljunk ehhez a szentséghez, hogy életet és Isten fiainak szabadságát merítsük belőle, nemcsak nagyböjt idején, hanem mindig, amikor a bűn szolgáinak és rabjainak érezzük magunkat. Egyúttal buzdítom a papjainkat, hogy új lelkesedéssel legyenek az irgalmasság szolgálatának eszközei, benneteket pedig, kedves testvérek, arra, hogy vágyjatok Isten szeretetének ehhez a forrásához. Kívánunk mindnyájatoknak a feltámadás ünnepén békét, örömet, és azt a meggyőződést, hogy Isten szeretető és irgalmas irántunk, bűnösök iránt.

Főpásztori áldással:
Milán munkácsi megyéspüspök
Nílus segédpüspök