Igen, egy örök életre

Pontosan mit is fogadunk meg a házasságkötéskor?

Mi, reformátusok nem szeretünk esküdözni, fogadalmat is ritkán teszünk, főleg nem Isten előtt. Ezen ritka alkalmak egyike a házassági fogadalomtétel, amelynek megtartása nem is olyan egyszerű, főleg nem egy örök életre.

Szeretem…

Ez az első, amit az Atya-Fiú-Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten színe előtt megvallunk az esküvőn. Könnyűnek tűnik a szó, és általában ragyogó arccal, önfeledt mosollyal mondjuk ki, ahogy a templomban a párunkra nézünk.

Szeretem, hát hogyne szeretném, hiszen azért akarom összekötni vele az életem. Szeretem a szemét, a haját, a tekintetét, szeretem minden mozdulatát, azt, ahogy beszél, és igen, még a ki nem mondott gondolatait is szeretem.

A kérdés csak az, hogy szeretni fogom-e tíz, húsz vagy ötven év múlva is.

Mert a szólás úgy tartja, hogy a szerelem elszáll, a szeretet viszont megmarad.

Nagyon jól tudta ezt Pál is, hiszen a szeretet leírásában nem azt emelte ki, hogy lángjai az égig csapnak, tüze megemészti a testet és a lelket, hanem azt, hogy türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem viselkedik bántóan, hanem mindent elfedez, mindent remél, mindent eltűr. És soha el nem múlik. Ilyen önátadó szeretetre teljességgel csak Isten képes, de a házasságnak valahol ezt a szeretetmodellt kellene kiábrázolnia.

Szeretem. De meddig?

Amikor tehát az úrasztala előtt állunk és kimondjuk a boldogító igent, a kérdés nem az, hogy szerelmesek vagyunk-e a párunkba, hanem hogy van-e hitünk és reménységünk arra, hogy ez a kapcsolat meg tud maradni szeretetben a házasság hosszú évtizedein keresztül is. Vajon képes leszek-e szeretni akkor, amikor századszorra sem csavarja rá a kupakot a fogkrémre, és nem mossa ki maga után a kádat? Képes leszek-e „hosszan tűrni”, amikor teljes hangerővel hallgatja a Metallicát, amikor én inkább Csajkovszkijra vágyom? Vagy amikor századszorra meséli el a fenomenális gólpasszt, amiből egy szót sem értek. Tudom-e szeretni, jóságommal körülvenni, amikor belesüpped a depresszióba, az önsajnálatba? Tudok-e jó lenni hozzá, amikor én magam is fáradt, kimerült és ingerült vagyok? Tudok-e felé fordulni, amikor szívem szerint én is csak belezuhannék önmagamba? És vajon tudom-e szeretni akkor is, amikor én éveken keresztül csak a gyerekekkel bíbelődöm, az ő szakmai karrierje pedig nyílegyenesen tör előre? Le tudom-e győzni az irigységemet, tudok-e őszintén együtt örülni vele a sikereinek? Kibírom-e, hogy ne „szóljak be” neki, amikor egy vitás kérdésben mégiscsak nekem van igazam? El tudom-e fedezni a hibáit, akár saját maga előtt is, hogy tovább tudjon lépni? És természetesen a kérdések viszont is feltehetők.

Az úrasztala előtt igennel válaszolunk ezekre a kérdésekre, mosolygó arccal és ragyogó tekintettel, de a választ az évek és évtizedek hozzák meg. Pontosabban a mindennapok, a hétköznapok taposómalmában derül ki, hogy a házasságunkban mi a fontosabb: az „én”-ek önereje, vagy a közösen alkotott „mi”, amely folyamatos létáldozatot követel mindkettőnktől.

Szeretet a hétköznapokban

Nem véletlenül teszünk fogadalmat arra is, hogy „hozzá hű leszek, vele megelégszem”. Szinte nincs olyan házastársi kapcsolat, ahol valamikor ne jelenne meg a harmadik. Aki visszacsavarja a fogkrém kupakját, aki jobban szereti Csajkovszkijt, mint a Metallicát, akivel mindenben egy véleményen vagyunk, akinek nincsenek mélyrepülései, és segít a karrierem építésében. Előbb-utóbb megjelenik a Tökéletes(nek vélt) Társ, akivel elölről lehetne kezdeni ezt az egész házasság-dolgot. Legalábbis első látásra úgy tűnik.

De a házasság nem „újratölthető elem”. A pszichológiai kutatások már jó néhányszor kimutatták, hogy a válás után következő házasságban ugyanazokat a hibákat követik el az egykori házasfelek, mint ami miatt az első tönkrement. Az esetek többségében nem a partnerrel vagy a házasság intézményével van a baj, hanem velünk. Azzal, hogy az első szeretet tüze meghidegül, s ekkor már képtelen vagyok a Pál által leírt módon szeretni a társamat. Képtelen vagyok mellette állni szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben, mély- és magas repülésben.

Vele szentül élek

Az élet gondjai pedig nem múlnak, minden nap hozza a magáét, s ha rajtunk múlik, hamar szétzilálja a kapcsolatunkat. Nagyon szorosan kell tartanunk egymást ilyenkor. És az emberi erő itt is kevés. Az el nem múló szeretet csak a krisztusi mércével tartható: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Szeretem – hangzik a házassági fogadalomtételben, s ha akkor, ott megkérdeznénk az ifjú párt, feláldoznák-e saját életüket a másikért, erre is bizonnyal igennel felelnének. De azt csak Isten kegyelme adhatja meg, hogy a végtelennek tűnő mindennapokban újra és újra túl tudjam őt szeretni önmagán, és jobban tudjam szeretni magamnál. Hogy szerelmünk az örökből való legyen.

Forrás: parokia.hu