Isten az iskolában

Ateista- és valláskárosult-képzés a felekezeti intézményekben? A rendszerváltás után néhány évvel megjelentek az első egyházi iskolák, melyek sokakban nosztalgikus érzéseket keltettek, és nagy elvárásokat fogalmaztak meg a visszakapott és új alapítású alma materekkel szemben. Sokan abban bíztak, hogy ezek az iskolák fogják kitermelni a jövő keresztyén értelmiségét, itt születik az új Magyarország, az egyház ezekben az intézményekben újul meg. Kis túlzással utánpótlás-képzőnek is gondolhattuk iskoláinkat.

A diákok különféle motivációkkal érkeztek. A háttérben a szülők, nagyszülők nosztalgikus érzéseivel, vagy éppen azzal a reménnyel, hogy „itt majd megnevelik a gyereket, ha nekem nem sikerült”. Vonzó volt az iskola mássága, újszerűsége. Az egyházi jelzőnek volt valamiféle lázadás jellege a kilencvenes évek elején. És egyfajta minőségbiztosítási jelként is funkcionált. Belegondoltuk azt is, hogy a vallásos nevelésben részesült, burokban élő nebulók továbbra is hasonló környezetben okosodhatnak.

Az elmúlt húsz év tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy csak részben feleltek meg az intézmények az elvárásoknak. Az egyházi iskolákban végzett diákok nem lettek tömegesen oszlopos egyháztagok, nem újították meg az értelmiséget. Természetesen vannak közöttük olyanok, akik ezt az utat járják, és hasznára válnak egyháznak és társadalomnak egyaránt. De a többség eltűnt az egyházi közegből. Könnyen kárhoztatjuk ezért az öregdiákokat, és számon kérjük rajtuk vélt hűtlenségüket. Azonban a probléma gyökere korántsem a végzett, az egyháznak hátat fordító „jövő reményeiben” keresendő. Ha egy intézményrendszer tömegesen nem felel meg az elvárásoknak, akkor vagy az elvárásokkal, vagy az intézménnyel van a gond. Vagy mindkettővel.

Be kell látnunk, túlzott elvárásokkal voltunk/vagyunk az egyházi iskolák és az ott tanuló diákok iránt. Abba a hibába estünk, hogy elhittük, a rendszerváltás után ott lehet folytatni az egyházi iskolák életét, ahol az államosítás idején félbeszakadt. Arról pedig elfeledkeztünk, hogy az akkori diákok unokái, dédunokái már teljesen más családi háttérből, értékrendből, világnézetből, gyülekezeti háttérből, egyházból érkeztek. Természetesen van valamiféle folytonosság, hiszen a dédszülők, nagyszülők hatása tovább él a leszármazottakban. De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a kilencvenes évek elején teljesen más generáció kezdte meg a tanulást az egyházi iskolákban , mint a harmincas-negyvenes években. Az egyházunk és iskolái iránt érzett féltő szeretet és az erős nosztalgia arra vezetett, hogy olyasvalamit vártunk el az újabb generációktól, aminek ők csak részben vagy egyáltalán nem tudtak megfelelni. Ez sok csalódást, frusztrációt, meg nem értettséget eredményezett mindkét oldalon.

Az intézmény önmagában még nem ér semmit. A név ugyan kötelez, de a névből még nem lesz tanári kar, küldetésnyilatkozat, tanterv, házirend stb. Az egyházi iskolákat újra fel kellett építeni, mert a régi ingatlannal nem jöttek vissza a régi tanárok, eszmék, pedagógiai megfontolások. Az új tanárok többsége pedig szintén egy másik kor szülöttei volt. Ők sem tudták, milyen egy egyházi iskola, csupán próbálták legjobb belátásuk szerint egyházi iskolává formálni az intézményt, és közben megfelelni a különféle külső/felső elvárásoknak. Van, ahol ez több-kevesebb eredménnyel sikerült, és van, ahol nem.

A diákok háttere merőben más, mint a régi egyházi iskolákban. Sokan csonka családból, mozaikcsaládból jöttek és rengeteg problémát hoztak magukkal otthonról. Sokuknál hiányzott a vallásos nevelés, a gyülekezeti háttér, a közösség, ami normát tudott volna adni a gyermeknek. Bekerülve az intézménybe, szembesülve a túlzott elvárásokkal, egy idegen világgal, légkörrel, kapcsolatba kerülve mélyen vallásos és ateista tanárokkal, komoly kihívások elé kellett állniuk. Ennek lettek pozitív és negatív következményei egyaránt. Mivel rengeteg keresztyén, református értéket, hagyományt, vallásos viselkedési formát kellett minél hamarabb a magukénak vallani, ezért sokan csak külsőleg vagy egyáltalán nem azonosultak mindezzel.

Olyan közegben, ahol sokszor irreális elvárásoknak kell megfelelnie tanárnak és diáknak egyaránt, ahol maga az iskola is keresi a saját identitását, ahol a diákoknek egyik napról a másikra kell megváltozniuk, vallásossá lenniük, ott Istenhez igencsak sajátosan viszonyulnak. Furcsa ambivalencia jelenik meg: a kamaszkorból fakadó lázadás célpontja egyértelműen a tekintélyt képviselő szülő, tanár, az egyházi iskolák esetében az egyház és Isten is. A lázadásból hangoztatott egyházellenesség, istentagadás mellett ott van a (sokszor be nem vallott) vágyakozás Isten megismerése, szeretete után. Ott van a vágy, hogy a lázadó diákot ugyanúgy elfogadja Isten, ahogy a tékozló fiút a megértő atya. Sőt, a lázadás sokszor ennek a vágynak az erős jelzése. Ez a kettősség határozza meg az egyházi iskolában tanuló diákok többségét.

Isten helyes megismertetésének felelőssége az ő esetükben a tanárokat és a diákokkal kapcsolatban álló egyházi személyeket terheli. Ha a tudatlanságból, képzetlenségből, vagy más okból fakadóan nem tudjuk, hogy a diák lázadása, túlzott kritikája, provokációja életkori sajátosság, és azt gondoljuk, felénk irányul, akkor könnyen neheztelünk a diákra, és szigorral, keménységgel, büntetéssel reagálunk. Ez rövid távon működhet, de hosszú távon a tanárok, egyházi személyek hitelvesztéséhez és tekintélyvesztéséhez vezet.

Ha felismerjük, hogy a mélyben ott a vágy Isten megismerésére, az ő szeretetének, elfogadásának megtapasztalására, akkor komolyan vesszük a diákokat. Teret engedünk kérdéseiknek, kételyeiknek, lázadásuknak. Ha így hitelesek tudunk lenni, akkor rajtunk keresztül nem egy törvénykező, szabályokhoz ragaszkodó, szigorú, büntető Istent ismernek meg, hanem megláthatják az Atya valódi arcát.

Összességében az egyházi iskolákban tanuló diákok istenismerete főként a tanáraik, lelkészeik, hitoktatóik hitelességén, isten-képviseletén múlik. Olyan Istent ismernek meg, akit megismertetünk velük – itt elsősorban nem a prédikációkra, hittanórákra kell gondolni, hanem szavaink és tetteink összhangjára, hitelességünkre. Természetesen más hatások is érik őket, de főként a velük kapcsolatban lévő tekintélyszemélyek élete határozza meg Istenről alkotott képüket.
Forrás: parokia.hu