Január 23.: Ward Mária rendalapító

1585. január 23-án született, amikor I. Erzsébet idejében a katolikusokat elkeseredetten üldözték. Szülei gyakran kockáztatták az életüket, amikor papot rejtettek el a házukban. Nagyanyjának, Wright Orsolyának, akinél Mária korai gyermekségének néhány évét töltötte, a hite miatt tizenegy évig tartó fogságot kellett elszenvednie.
Már korán érezte szerzetesi hivatását. Mivel Angliában minden kolostort feloszlattak, külföldön akarta célját elérni. Családja és barátai ellenezték tervét; árulásnak tűnt számukra, hogy olyan időben, amikor a fenyegetett angol egyház rászorul minden hű gyermeke tevékenységére, valaki a kolostor békéjébe akar visszavonulni. Ugyanakkor a westmorelandi gróf örököse Mária kezére pályázott, s ezzel a házassággal sokat nyert volna a katolikusok ügye. Kezdetben Mária gyóntatóatyja is úgy látta, hogy ez a kapcsolat Isten akarata, csakhamar felismerte azonban, hogy felfogása keresztezi Isten terveit. A huszonegy éves Mária a flandriai Saint-Omer klarissza kolostorába került. (A rend megválasztásában teljesen papi tanácsra hagyatkozott; kívánsága csak az volt, hogy ,,a legszigorúbbat válassza, hogy lelkét ne csak részben, hanem teljesen és mindenestül Istennek adhassa”.) Azt remélte, hogy a visszavonult szemlélődésnek és a zsolozsma istendicséretének élhet majd, de a helyét a kolduló nővérek között jelölték ki. Naponta be kellett járnia a környék falvait, s gyakran gúnyos beszédek kíséretében, és az összeroskadásig kimerülve élelmet gyűjteni a kolostor számára. Nehezítette helyzetét egy térdén támadt gennyes kelevény. Mária mindenben Isten akaratát látta, de csaknem egy év múlva a kolostor általános vizitátora alkalmatlannak találta erre az életmódra. Letette a szerzetesi ruhát, elhagyta a vallon konventet, és egy sugallat hatására ugyanott kolostort akart alapítani a klarissza rend angol tagjai számára, s erre a célra fordította vagyona nagy részét.
Novíciaként belépett az új kis közösségbe, ahol imádkozva és vezekelve mélységes belső békét élvezett. Csakhamar úgy érezte azonban, hogy Isten ellenállhatatlan erővel ragadja meg; így közölte később: ,,Legnagyobb vigasztalásom annak felismerése volt, hogy Istennek terve van velem. Eközben megmutatkozott számomra, hogy nem kell megmaradnom Szent Klára rendjében; valami mást kellett tennem, de hogy mit és milyen természetű dolgot, azt nem láttam és nem is tudtam kitalálni. Csak azt értettem meg, hogy ez valami jó és Isten akarata szerinti dolog lesz.”
Hónapokon át próbálta Mária főnöknője parancsára félretenni ezt a megtapasztalását, mint amit az ördög az ő megzavarására sugallt, és a számára oly kedves kolostori életet tovább folytatni. Végül azonban Isten egyértelmű hívását kellett felismernie, s meg nem értve és megvetetten elhagyta a kolostort.
Miután így három évet a kontinensen időzött, visszatért a családjához Londonba. A következő hónapokat világi apostolkodással töltötte. Haldoklókat és betegeket látogatott, előkészítette őket a pap jövetelére, gyermekeket oktatott a hitigazságokra, gondozta a szegényeket, báli ruhában elvegyült a nemesi társaságban, arra gondolva, hogy itt is embereket vezessen vissza az Istenhez. Mária csakhamar talált fiatal munkatársakat. Amit azonban tenni tudtak, csekély volt. Szükségesnek látszott, hogy Anglia fiatalságát a hit alapjaira oktassák, és meg is erősítsék benne, hogy később képviselhessék majd hazájukban a katolikus Egyház ügyét. Mária biztos helyen, a kontinensen telepedett le, első hét társnőjével és növendékeinek egy csapatával, s Saint-Omerben megalapította első iskoláját. Az oktatás és (járványos időkben) a betegek ápolása mellett az ,,angolkisasszonyok” a kor özvegyi ruhájába öltözve apácaéletet éltek, de klauzúra és zsolozsma nélkül. Voltak, akik ezt nehezményezték, mert nem felelt meg az Egyház hagyományának. Ward Máriától azt kívánták, hogy közösségével csatlakozzék valamelyik meglévő női rendhez, és hogy jóváhagyott regula szerint éljen. Ő ezt elutasította, de nem tudta megmagyarázni, hogy valójában mit akar intézetével, miután ő maga évek óta bizonytalanságban maradt felőle. Végre 1611-ben megkapta Isten titokzatos útmutatását, és felismerte célját. Megbízatásának végrehajtása minden ellentmondással szemben könnyű lett számára, összevetve a korábbi évek sötétségével. Arra törekedett, hogy Isten akaratával szembe ne állítson önmagában semmiféle akadályt, hogy Isten végrehajthassa általa művét.
Miközben a tagok száma és munkája is megnövekedett a kontinensen, Mária visszatért Angliába, és Londonban megalapította első házát. Tevékenysége nem maradt sokáig elrejtve. Fejére nagy vérdíjat tűztek ki. Legelkeseredettebb ellensége, a canterbury anglikán érsek azt mondta róla: többet ártott, mint sok pap, és szívesen kicserélte volna hat-hét jezsuitával. Miközben országszerte kutattak utána, tárgyalás végett önként a palotába ment, és amikor hiába várt üldözőire, belevéste nevét az egyik ablakba.
Attól kezdve életének nagy részét a kontinensen töltötte; egyre újabb házakat alapított, és fáradozott az egyházi jóváhagyásért. Ma érthetetlennek tűnhet, hogy eszméje: ,,valamiféle vegyes életmód” -tudniillik a kolostori élet összekapcsolása ,,a felebaráti szeretetnek a kolostoron belül el nem végezhető gyakorlataival” – oly nagy ellenállásra talált. Ennek történeti alapjai összetettek. Szerepet játszhattak benne a személyét és művét ért rágalmak, továbbá a jezsuita rend tagjainak ellenállása is, akik féltek a ,,második rendtől”. Más oldalról mint ,,jezsuita nők” ellen – ahogy a nép nevezte őket – a jezsuita rendnek az Egyházon belüli ellenfelei léptek fel velük szemben. Mária következetes törekvése, hogy intézetét (Institutum Beatae Mariae Virginis = A Boldogságos Szűz Mária Intézete) közvetlenül a pápának rendelje alá, ellenfeleket támasztott számára a püspökök között.
A Szentszék elé terjesztette intézetének tervét, római útra is vállalkozott, hogy ügyét maga tárja a pápa és a bíborosok elé; házat nyitott Rómában, hogy mindenki meggyőződhessen ügyének igaz voltáról — mindez mégsem tudta feltartóztatni az intézetre mért megsemmisítő csapást. Voltak már házai Saint-Omerben, Londonban, Ličge-ben, Kölnben, Trierben, Rómában, Nápolyban, Perugiában, Münchenben, Bécsben, Pozsonyban; az intézet taglétszáma már százakra emelkedett, amikor VIII. Orbán pápa 1631-ben kiadott bullájával feloszlatta. Magát Máriát mint eretneket egy müncheni klarissza kolostorban őrizték. Halálos betegen elmondhatta: ,,Sohasem mondtam vagy tettem semmit, sem nagyot, sem kicsit Őszentsége vagy a szent Egyház tekintélye ellen”. Inkább lemondott volna a haldoklók szentségéről, mint hogy a visszavonás látszatába keveredjen. Visszanyerte egészségét, és három hónap múlva elengedték a fogságból. Életműve darabokban hevert, házait feloszlatták, a nővéreket hazaküldték. Mária azonban töretlen erővel indult el harmadik római útjára, és a pápa lába elé vetette magát, aki megengedte, hogy néhány társnőjével együtt az ő különleges felügyelete és oltalma alatt megnyisson egy házat, és lányok nevelésével foglalkozzék. Müncheni házát is visszaállíthatta. Lassanként újból növekedni kezdett alapítása.
Mária azonban arra érezte magát hivatottnak, hogy visszatérjen hazájába. Anglia megtérítésének szentelte élete utolsó éveit Londonban és Yorkban. 1645. január 30-án halt meg.
Alapításának jóváhagyását nem érte meg. 1703-ban a szabályzata jóváhagyást nyert ugyan, de 1749-ben XIV. Benedek pápa megtiltotta, hogy rendalapítóként tiszteljék. Ezt a tilalmat 1908-ban X. Pius feloldotta, miután az angolkisasszonyok rendjét már 1877-ben jóváhagyták. 1978-ban kapta meg a rend a Szent Ignác-i konstitúciók használatának jogát.
XII. Pius a világi apostolok 1951-ben tartott kongresszusán úgy emlékezett meg Ward Máriáról, mint aki ,,a katolikus Angliával ajándékozta meg az Egyházat történelmének legsötétebb és legvéresebb óráiban”.
Forrás: katolikus.hu