Jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent?

Feltétel nélkül?
A bűnbocsánattal, kiengesztelődéssel kapcsolatos keresztény tanítások ellen két olyan kritikát szoktak felhozni, amelyek egymásnak is tökéletesen ellentmondani látszanak. Beismerem, mindkettő visszhangra talált töprengéseim közepette az én szívemben is. Amiről írni szeretnék, nem „hivatalos” teológiai eszmefuttatás. Nehéz, gyötrő kérdések felmutatása inkább, tiszteletteljes eltöprengés a titok előtt.

Először is: bizony felmerül az emberben az, hogy míg Jézus az evangéliumokban a feltétel nélküli megbocsátást tanította, az ún. helyettes jóvátétel (Anselmusra visszavezethető) elmélete szerint Isten maga is feltételt szabott saját megbocsátásának. Úgy szól ugyanis ez a tanítás, hogy az ember bűnös, Isten pedig szent, aki nem engedhet az igazságosság követelményéből. Valakinek meg kell halni, vérnek kell hullani azért, hogy Isten megbocsáthasson. Isten ezért saját, ártatlan és bűntelen Fiát bünteti meg helyettünk – elhagyatással és halállal. De ha ez így van, beszélhetünk-e valódi megbocsátásról? Isten mindenképpen kifizetteti az adósságot, csak nem az adóssal, hanem a saját Fiával. Így érvelnek például az emergent church mozgalom teológusai. Azt mondják, olyan ez, mintha a hazatérő tékozló fiúval közölné az atyja, hogy hát nem bocsáthatok meg, amíg ki nem egyenlíted az adósságodat. És akkor megjelenne az idősebb fiú, és felajánlkozna, hogy büntesse meg, ölje meg őt az atyjuk, ha ez az ára a kisebbik visszafogadásának.
Olyan ez, érvelnek egyesek, mintha mi azt mondanánk a férjünknek vagy a gyerekünknek, hogy persze, megbocsátok, feltétel nélkül, majd pedig jó nagyot rúgunk a kutyába. Hol van itt a feltétel nélküli szeretet, a hetvenszer hétszeres megbocsátás, amit Jézus tetteivel és szavaival tanít az evangéliumokban, különösen is a tékozló fiú példázatában? Ebben a tanításban, mondják, akik kényelmetlenül érzik magukat miatta – és hát lássuk be, elgondolkodtatóak az érveik –, Jézus és az Atya (a Szentháromság két személye) nincsenek egységben egymással. Jézus szinte már-már az Atyától szabadítja meg a bűnösöket. Odaveti magát a golyó elé: no de ki húzta meg a ravaszt? A büntető Atya. Vagy mégsem? Vagy akkor ki? Vagy nem jó a hasonlat?

Viszont ott a másik oldal is. Megbocsáthat-e Isten a bűnösöknek? Megbocsáthat-e Hitlernek? Megbocsáthat-e ártatlan gyermekek kínzóinak? Mert persze, amíg a hétköznapok szintjén maradunk, könnyű az ítélő Isten meg a pokol kegyetlen dogmájáról háborogni, meg arról beszélni, hogy bosszúfantáziáinkat meg a szigorú Apától való szorongásunkat vetítjük ki és így alkotjuk meg az ítélő Isten képét. De amikor szembesülünk az emberi bűn mélységével, a gonoszság iszonyatával, akkor, ha őszinték vagyunk, a feltétlen megbocsátás vágya mellett felfedezhetünk a szívünkben egy másik hiteles vágyat is: az igazságosság vágyát, a jóvátétel, a dolgok helyre tevése iránti vágyat. Ha erről az oldalról közelítünk, akkor a pokol és a bűn lebecsülése, a jóvátétel szükségességének megkérdőjelezése frivolnak és felületesnek tűnik. Amikor átéljük (amennyire ez persze lehetséges) a gázkamra iszonyatát, vagy Ivan Karamazov ártatlan szenvedők miatti felháborodását, akkor szerintem valami baj van velünk, ha nem szólal meg egy másik hang a szívünkben: A megbocsáthatatlant nem lehet megbocsátani. Ítéletre szomjazik a világ és az emberi szív. Az lenne a megbocsáthatatlan, ha Isten megbocsátaná a megbocsáthatatlant. A huszadik századi zsidóirtással szembesülve többen átírták Jézus felkiáltását a kereszten: „Uram, ne bocsáss meg nekik, mert tudták, hogy mit cselekszenek!”
És ugyanakkor pont ez, és nem más a megbocsátás tétje. Hiszen éppen az kiált megbocsátás után, amit nem lehet megbocsátani. Amire rálegyintünk, amit hipp-hopp megbocsátunk, az talán nem is volt igazi vétség. Nagyon érzékenyen tapint rá (ez a sok keresztény által nem értett, nem kedvelt) filozófus, Jacques Derrida erre a kínzó paradoxonra. „Abból kell kiindulnunk – írja –, hogy létezik olyasmi, tagadhatatlanul, amire nincs bocsánat. És valójában nem ez az egyetlen olyan dolog, amit meg kell bocsátani? Az egyetlen, ami megbocsátásért kiált? Ha csak azt lennénk hajlandók megbocsátani, ami megbocsáthatónak tűnik, amit az egyház »bocsánatos bűnnek« nevez, akkor kiüresedne a megbocsátás eszméje.” (Itt: http://www.vigilia.hu/regihonlap/2004/8/tuck.htm)

Úgy tűnik, Derrida nyitva hagyja ezt a kérdést. Nem is lehet egy ilyen kérdést lezárni. Ugyanakkor érzésem szerint éppen erről szól a kereszténység. Ez a feloldhatatlan és kínzó paradoxon van ott Krisztus keresztjében, Krisztus szenvedésének misztériumában találkozhatnak az összeegyeztethetetlen ellentétek.

Nem tudom, mindez, ami most következik, hogyan függ össze Anzelm tanításaival, illetve azok reformátori utóéletével. Csak azt vélem tudni, hogy a jóvátétel racionális, hideg jogi szemlélete nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. És azt pedig nem csak tudni vélem, de tudom is, hogy a mai protestáns kegyességben még mindig eléggé dominál ez a szemlélet. Krisztus megfizetett egy haragvó Istennek helyettem. Ezért tulajdonképpen nekem nem kell csinálnom semmit. Ott se kellett lennem, amikor történt. Ő volt a kereszten, nem pedig én. Hát szerintem ezzel van a nagy baj. Az adósságkifizetős elmélet éppen csak a személyességet felejti el. Márpedig a megbocsátás nem jogi, pénzügyi tranzakció. Az igazságosságot és ítéletet követelő őszinte hangok ugyanakkor jelzik, hogy valami órási trauma történt, iszonyú törés a világ szövetén, amit helyre kell tenni. És ennek ára van. De nem jogi és pénzügyi értelemben. Akkor hát hogyan? És ha ára van, hogyan lehet ingyenes? Hogyan lehet feltétel nélküli?

Visszatérve a büntető Atyára és a pisztoly ravaszára. Az elmélet, amely e hasonlatot kitermelte, ott hibázik nagyot, ahol azt sugallja: az Atya húzza meg a ravaszt. Ha van is golyó, amely a bűnös felé repül, ez nem a bűnös bűnétől független, absztrakt büntetés, amit az ítélő Isten kimér, hogy helyreálljon az igazságosság. A bűnös felé repülő golyó valójában saját bűnének pokla és iszonyata, aminek az ütésébe belehalna, ha egy nála erősebb fel nem fogná az ütés erejét. Próbálkozzunk egy másik hasonlattal! A feleség megcsalja a férjét. A férj nem bocsáthat meg „csak úgy”. A feleség bűne iszonyú dúlást végzett világukban. Két lehetősége van. Vagy „megbünteti” a társát és beszünteti a vele való kapcsolatot, vagy úgy dönt, hogy megbocsát. Könnyű lesz? Nem, nagyon nehéz. A megbocsátás óriási küzdelem lesz, sok fájdalommal, küzdelemmel fog járni, amit a férjnek kell végigcsinálni. Vagyis, egy bizonyos értelemben, nem a feleségébe fog „belerúgni (kutyás eset), hanem elsősorban önmagába. Magára veszi a megbocsátás drámáját. Ugyanakkor az egésznek csak akkor van értelme, ha a feleség is belép a drámába, azonosul férje fájdalmával. Ha ugyanis a feleség csupán passzívan tudomásul veszi a visszafogadást, nem vesz részt férje szenvedésében, akkor a kapcsolat nem születhet újjá. Valahogy így viszi végbe Isten a lehetetlen megbocsátás drámáját. Fia szenvedése révén (aki „bűnné lett értünk”) részesévé válik a bűn és a halál iszonyatának, vérre menően megküzd vele. A bűnös ember azonban csak úgy válhat részévé e megváltásnak, megtisztulásnak, ha azonosul a szenvedő Istenfiúval. Csak úgy, ha vele együtt meghal és feltámad. Ha Krisztus nélkül „találná el” saját bűne, abba belepusztulna, Krisztussal és Krisztusban az iszonyat átélését azonban a megtisztulás, megváltás követi. Mivel Krisztus keresztjében szentségileg egyesül tettes és áldozat, a tettes azonosulhat az áldozattal, átélheti az agóniát, amit maga okozott. Az áldozat pedig Krisztus feltétel nélküli megbocsátásából nyerhet erőt, hogy maga is megbocsásson.
Forrás: parokia.hu