„Ki tudja, merre, merre visz a végzet?”

Azok a bizonyos kifürkészhetetlen utak

Mi lett volna, ha? – tesszük föl sokszor a megválaszolhatatlan kérdést, végletekig sanyargatva magunkat. Más, hasonló kérdések is kitöltik mindennapjainkat: mi okból történt? Mi lesz ebből? Az élet nagy kérdéseire általában csak az idő ad választ, ezek a válaszok pedig néha kiábrándítóak, fájdalmasak és csalódást okoznak. Nem ilyen feleletet várunk, nem ezeket szeretnénk hallani. De akkor mit?

Gyerekként sokat utaztunk a családdal, és ilyenkor örökké derűs, vidám nagyapám mindig dalra fakadt. A hosszú utakon vezetve régi slágereket énekelt, köztük nagy kedvencemet, melynek refrénje így hangzott: „Arany országút csillogó gyémántporán repülünk a mesék kocsiján. Fenn az égben az angyalok vigyáznak ránk és a sors fogja tán a volánt.” Mindenre rákérdező kislányként először megérdeklődtem, mi az a volán, majd miután ez nem igényelt több kérdést, elkezdtem nagyszüleimet faggatni a sorsról. Majd szüleimet. Végül mindenkit egyre táguló ismeretségi körömben, mégsem találtam kielégítő választ sokáig.

Sors, végzet, jövő. Olyan fogalmak, amikre nincs igazából megfelelő magyarázat, cserébe egyre több fórumon hirdetnek lehetőségeket, hogy megjósolják jövőnket, képet adnak sorsunkról. Rengetegen élnek ezekkel az lehetőségekkel, ami nem csak a józan észnek mond ellent, de felesleges mélységekbe is taszít. Ezek mellett a másik oldalon áll egy furcsa felfogás, mely szerint mindegy, mit teszünk, sorsunkat egy felsőbb akarat rendeli el, és ebből nem lehet kitörni. Szerintem mind a jövő felesleges kutatása, mind pedig a determináció eltúlzása csupán gyávaság.

Alapvető képünk kellene lennie Istenről annak, hogy ő szerető Atya, aki olyan életre teremtett, ami lépésről lépésre hozzá visz közelebb. Olyan élettel ajándékozott meg, amelynek célja van, amit boldogan élhetünk le. Ameddig úgy gondoljuk, hogy boldogtalanságra kárhoztatott a teremtés és Isten büntet minket, addig van hova fejlődni. Olyan könnyű szenvedni elhibázott döntéseink következményei miatt, míg újra és újra elkövetett hibáink súlyát próbáljuk másokra akasztani. Kényszeresen mentjük föl magunkat tévedéseink eredménye alól, felelőssé téve önmagunkon kívül bárki mást, beleértve Istent is. Természetesen mindig a körülmények áldozata vagyok, de érdekes módon sosem vagyok hibás azért, ahova magamat juttattam.

Ezeknek a szövevényes lehetőségeknek a hálójában merre lehet az igazság? Szerintem ha ábrázolni akarnánk az életünket, úgy nézne ki, mint egy óriási, felfoghatatlanul nagy labirintus, utakkal, zsákutcákkal, elágazásokkal és vargabetűkkel. Isten, az idő alkotója, az időn túllépve látja az egészet, mert ő teremtette. De ez nem jelenti azt, hogy bármely útra is rákényszerítene. Szabadon dönthetünk, élhetünk lehetőségeinkkel és választhatunk, ha egy kereszteződéshez érünk. Saját döntésünk folyománya, ha hetek, hónapok, vagy akár évek óta rosszul érezzük magunkat és semmi sem sikerül. Mindig a könnyebb utat választani, azt hinni, hogy mindig csak jó jöhet vagy beletörődni az örökös egyhangúságba egyaránt sötétségbe hajt. Egy nehezebb periódus nem büntetés, csak egészséges egyensúlyt teremt életünkben, lehetőséget ad megtanulni, hogy könnyeink ugyanúgy csiszolják jellemünket, ahogy a nevetéssel töltött pecek. Ha azonban régóta nem történt olyan, ami boldoggá tesz és aránytalanul több a könnyes pillanat, mint a mosolygós, akkor meg kell állni és átgondolni, hogy mit tettünk az elmúlt időben. Amikor szürkévé változik a világ, rossz úton járunk.

Mi az örömhír, ebben az egészben? Pontosan az, hogy mindig választhatunk. Az Úr mindnyájunknak adott egy sorsot, egy utat, amit bejárhatunk. Letérhetünk erről, választhatunk mást, de mindig ott a lehetőség, hogy visszataláljunk. Mindenki rátalál a sorsára, a nagyon makacsokra pedig rátalál a sorsuk, de még akkor is mondhatnak nemet. De szívmelengető a tudat, hogy van egy Mennyei Atyánk, aki ad esélyt változni és változtatni.

Mi hát a sors? Én azt a leegyszerűsített magyarázatot találtam magamnak, hogy az az út, melyre Isten teremtett minket és amire mindig megpróbál visszavezetni, amikor elkóborlunk róla. Szeretünk mindenkinél jobban tudni mindent és fejest ugrani kétes helyzetekbe. Ezután jönnek a „mi lett volna, ha” típusú kérdések, hogy valaki azt mondhassa: nem a te hibád, mindenképp így történt volna. Meg kell tanulni, hogy hibázunk, ez az élet része, de van egy pártfogó Atyánk, aki letörli könnyeink és mindig mutat egy másik utat. Ha mások nem is, Ő látja a bennünk rejlő lehetőséget és segít, hogy élhessünk vele, mert tudja, mit hozhatunk ki magunkból. Nagy igazság, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek, de nem is kell kifürkésznünk. Nekem elég a tudat, hogy minden okkal történik és, ha mást nem is, a következő lépést mindig láthatom.