Kis Jézuska, kis karácsony

A gyermekek ünnepe?

Erős kísértés, hogy a karácsonyt megtegyük a gyermekek ünnepévé.

Az én családomban is általában ott töltjük a szentestét, ahol épp a legkisebb gyermek van a családban. A fa méretét is ez befolyásolja. Mi több, még egy-egy istentiszteleti alkalmat is alárendelünk ilyenkor a gyerekeknek, hadd szerepeljenek. Mintha bizony a karácsony egy olyan nem kívánt iga lenne, amit a már kiábrándult és realista felnőttek a nyakukba vesznek a gyerekek kedvéért, és próbálnak jó pofát vágni, próbálják eljátszani, hogy ünnep van. Ezt az érzetet erősíti bennem az is, amikor már ötvenévesektől is ilyen szólamokat hallok: ugyan, nem állítok én már fát… vagy hogy nem megyek én ilyenkor a templomba, sokan is vannak, az út is rossz. Mintha divattá válna lemondani magunkról és a karácsonyról is, ahogy múlik az idő. Mintha felnőtt embernek az már ciki is lenne, és minimum gyerekének kellene születni ahhoz, hogy legálisan kicsit ő is újra gyermeki szemmel lehessen jelen az ünnepben és merhessen rácsodálkozni.

Tényleg csak a gyerekeknek, meg a szüleiknek kell és lehet karácsonya? Az összes többi embernek meg maradjon a karácsony az olyan furcsa, kivilágított hétköznapok ideje, amikor nincsenek nyitva a boltok? Valami mélyen lázad bennem ez ellen.

Az egyedülállónak, meg a középkorúaknak, idősnek, meg azoknak is, ahonnan épp kirepültek a gyerekek, éppen úgy szüksége van a történelembe belépő Isten ruhájának a szegélyét megérinteni, mint a kicsiknek. Ezért is szeretem az ünnepben mindig elővenni az egyébként a betlehemi eseményekhez képest marginális Simeon és Anna történetét. Nekik koruk ellenére, divatok ellenére volt igazi karácsonyuk.

Persze, nem külsőségekben kell az ünneplésnek megvalósulnia, de engedni kell, hogy bennünk is úrrá legyen a várakozás, majd pedig hagyni magunkat újra rácsodálkozni az önző emberi logika számára legelfogadhatatlanabb dologra: eljött értem. Megszületett, e földre jött, belépett a történelembe – értem. A karácsonyfám nem csak valami vacak, ami koszol a lakásban, hanem már előképe a keresztnek.

Isten nagylelkűsége mellett micsoda kisstílűség, ha épp az ünnepen akarunk energiát spórolni. Ha épp az ünnepen akarjuk demonstrálni a mi komoly felnőttségünket. Ne áldozzuk oda a karácsonyt buta belső késztetések oltárán, ne dőljünk be annak, hogy ilyenkor csak annyi a dolgunk hogy összekacsintsunk a gyermekek háta mögött, és eljátsszuk, hogy az angyal hozta a fát.

Istennek nem volt ciki a betlehemi jelenet. Az angyalok is ott kíváncsiskodtak és énekeltek az ég peremén, éreztetvén az esemény súlyát. A pásztoroktól a keleti tudósokig – az egyszerű kétkezi munkásembertől a kor szellemi elitjéig – mindenkié a születés ünnepe. Mi, nagy és komoly felnőttek már ismerünk épp annyit magunkból és a világból, hogy tudjuk, mennyire szükségünk van Rá. Álljunk csak mi is be a sorba. A sorba, amit a pásztorok meg a keleti bölcsek kezdtek el, és vigyük elé, amink van, akkor is, ha az csak egyszerű önmagunk.