Kopjával rontva az ünnepnek?

Adventi gyertyagyújtások, puttonyszemle, bevásárló- és giccsláz, a 24 zsebes naptár kirámolása…

Az ünnepem már évek, évtizedek óta ki van találva. Minden a helyén. De tényleg minden a helyén?

Bármennyire hihetetlen, újra az év végi visszaszámláláshoz érkeztünk. Ebből a szögből nézve az évre mintha egy nagy érzelmi tűzijáték lenne az életünk. Nevetünk és sírunk örömünkben, majd mindezt újra és újra produkáljuk a meghatódástól. Adventi gyertyagyújtások, lágyan omló bejglik, piros ruhás, ősz szakállú, öreg bácsi érkezése, puttonyszemle, bevásárló- és giccsláz, 24 zsebes naptár kirámolása, bújócskázó ajándékok az egész planétán, angyalok repkednek át a nappalikon csengővel a kezükben. Majd még egy végső lendület és átdobbantunk pezsgőmámor és fényözön közepette a 2013-as esztendőbe.

Milyen jó lenne, ha mindezt a sok teendőt és élményt úgy tudnánk megélni, hogy közben nem maradnánk le valami fontosról. Ady Endre gyermeki lélekkel fonja verskoszorúját: „Karácsonykor magába száll minden lélek.” Tehát nem elszáll – magától, a hangulattól, az anyagtól, az italtól, a vásárlástól, hanem magába száll. De mit talál ott? Saját maga poklát. Kényelmes, jól befűtött, színesen berendezett. Most is kerül néhány kiegészítő darab a fa alá, amitől majd kicsit elviselhetőbbnek érezzük sorsunkat. Komfortos pokol. Senki se vádolhat minket ezért, hiszen valahogy el kell tölteni ezt a földi számkivetettséget.

A legjobb, ha a rogyadozó lábú idővel az ember javarészt együtt mulat. A tánchoz dukál, hogy húzzák a talpalávalót. Fel is teszek egy lemezt. Kovács Ákos szintén a szövetségesem, azt énekli: „Ember nem lehet nálad magányosabb.” Le is húzom a sisakrostélyom, támadó pozícióba emelem kopjámat, megsarkantyúzom feltüzelt paripámat. Nehogy kéretlen hangok szivárogjanak be az ünnepembe. Don Quijote szerepét felvéve már száguldok is képzelt óriásom felé. Miközben robogok, hogy bevigyem döntő találatomat és elhallgattassam a kéretlen kommentezőt, újabb ritmus talál szíven: „Pedig valahol van helyed. Még ha keresve sem leled.” Anakronisztikus a fellépésem, hiába akarok trendi lenni. Az ünnepem már évek, évtizedek óta ki van találva. Minden a helyén. De tényleg minden a helyén…? Én is ott vagyok? Velem nem történik meg, pedig mindent elkövetek? A legismertebb és legsikeresebb személyek útmutatása alapján gyúrtam össze. Ót és újat is hoztam elő, hogy a hagyomány és frissesség egyaránt kifejtse erejét. Most pedig meg akarom védeni minden áron, amit oly nagy erőfeszítés árán létrehoztam.

Az illúziót nehogy valami szétrombolja… Mert ahogy egy kiégett izzó az égőfüzérben, úgy a földi poklot emlegető szólam is képes az összhangba rondítani. A refrén egyértelműen kimondja: „Tengermoraj dúdolja álmodat. Hogy szerelmet vártál, halálosat.” Az ünnepben benne lenni, érteni az emberek túláradó boldogságát. Ajándékozónak és megajándékozottnak lenni. Együtt dúdolni a tömeggel a Csendes éj-t, ahogy a tenger minden egyes cseppje együtt morajlik. S ha összeáll a gondosan tervezett kép, akkor majd meglepi a szívem az a nagy érzés… Szerelmes leszek a szeretetbe. De valóban?

„Magába száll minden lélek.” Kell ez a lelkizés nekem? Épp hogy kezemben tartom a dolgokat. Ismerem a bemeneti oldalt. Tudom, hogy mi mindennel gazdagítottam a családom ünnepét. Ebből kifolyólag ismerni vélem a kimenetelét is. Elérkezik és meglep mindannyiunkat a karácsonyérzés. „Szerelmet vártam, halálosat.” Ez lenne a szeretet extatikus megtapasztalása, amire egész évben böjtöltem. S itt ez a fránya bizonytalansági tényező: a lélek. Képes-e rá?

Egyedül nem, semmiképpen. Társlelkekkel karöltve igen. Egyedül csak anakronisztikus lovagokká válhatunk, akik rohamra indulnak az ünnep szíve ellen. Csápolhatok, hadakozhatok, kopját törhetek, az utolsó csepp véremmel is védelmezhetem a magamét. Amíg rá nem jövök, hogy az életem komfortos pokol marad egészen addig, amíg meg nem érkezik hozzám is a Szabadító. Az angyalok a pásztoroknak az első karácsonyon így adták tovább a hírt: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lukács evangéliuma, 2. rész, 10-11. versek)

Ő a halálos szerelem, akit vártam az ünnepben. Mert Isten ennyire szereti az embert, hogy a Fiát a földnek adja, hogy nekem mennyei ünnepem legyen. „Abból ismerjük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete?” (János első levele, 3. rész, 16-17. versek)

Szerelmet vártam, halálosat? Íme, a betlehemi bölcsőben ott gőgicsél a gyermek, akitől a karácsonyom, az Ég és a Föld kibeszélhetetlen szerelmének ünnepe lesz. Nem akarom többé eltávolítani őt, felfegyverkezni ellene. Ő az, aki a lelkem igazi békességét elhozza. Békességet Istennel és megbékélést az emberekkel. Az idei karácsonnyal is közelebb hozza az időt, amikor a kopját és a keresztet nem egymás ellenére emeljük fel. „Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul.” (Ézsaiás könyve, 2. rész, 4. vers)

Legyen ez már a mi adventünkben is így!