Kötéltánc haladóknak

Boldog új évet kívánok – olyan emberi ez a megkopott mondás, hiszen vágyainkat és szeretetünket vagy legalábbis együttérzésünket egyszerre készek vagyunk kifejezni vele bárkinek.

Igaz, egy éven át szünet nélkül még boldognak lenni sem lehet…

Az életem, Istennek hála, nem olyan, mint a 2013-as naptáram, amelynek készítői még csak a hónapok váltakozását sem érzékeltették egy üres lappal, felirattal, miegyébbel a folyó évben, sőt, a vasárnapok is szinte leszakadnak a perforált lapcsücsökkel együtt. Én szeretek megpihenni, visszanézni, megállni vagy éppen leborulni Isten előtt, örülni annak, aminek lehet. És az nem kevés!

Az előbbi ellenpontjaként feltehetően minden református gyülekezetben felhangzik idén is egy másik megkopott mondás: Bízd újra életed Krisztusra. Bölcsebb, mint a többet hangoztatott jókívánság, azért is, mert nem egy évben, hanem egy egész életben gondolkodik; nem az újban bizakodik, hanem Krisztusban; nem kívánságot fogalmaz meg, hanem tettre sarkall; és mivel intés, tanács, kevésbé kíméletes, kevésbé asszertív is, mint az előbbi. Aki mondja, részt vállal a másik életében, már-már beleavatkozik a dolgába.

A keresztyénség nem egy évre, vasárnapra, épületre, szolgálatra, felekezetre vonatkozik. Nem egy program a sok közül, nem hobbi, értékrend vagy világnézet, hanem az életünk. Minden percünk, leheletünk, döntésünk, minden engedésünk, elengedésünk és engedelmességünk. Azt hiszem, Krisztus arra nem szólított fel, hogy legyünk sikerekben gazdagok (a keresztyénségünkben, ha már a „világban” nem lehetünk azok, ugye); ahogy arra sem, hogy mindent megoldjunk ebben az életben, amit életünk első három évében elrontottak szüleink vagy bölcsisnénijeink. A sikerek és az önfeltárás lelki egészségünkre válhatnak, lehetnek részei annak, amire a keresztyénségünk sarkall, de önmagában ezek még nem jelentenek keresztyénséget. Ahogy a szüntelen törekvés a mindig boldog, indulatoktól mentes, „keresztyéni” lelkiállapotra sem. Vagy a makulátlan, kikezdhetetlenné formázott viselkedésünk sem.

A mi életfeladatunk nem ez, hanem a szeretet. Krisztus nem rejtette véka alá, mi a legfőbb parancsolat, ellenkezőleg, szeretettel ismételte el, ami addig is nyilvánvaló kellett hogy legyen:

„Szeresd az Urat, a Te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” (Lukács evangéliuma, 10. rész, 27. vers) Még az örömhír hirdetése is ebből kellene hogy fakadjon. A szeretetre pedig csak egyetlen szituáció már ma alkalmat adhat.

Mi gyakran felcseréljük a dolgokat. Teszünk, amikor megpihenni kellene, a csendes változásnak készségesen alávetni magunkat; és kibúvókat keresünk, vagy éppen tudatlanul várjuk a misztikus változást, ami csak úgy, rajtunk kívülről nem jöhet el. Ijesztő szembesülni azzal, hogy az egyensúly, amit napról napra kimarakodunk magunknak, épp ellenkezően épül fel az életünkben, mint ahogy kellene.

Ami azt a bizonyos csendes változást illeti, a mi feladatunk időnként csak annyi lenne, hogy türelmesen szembenézzünk azzal, ami van. Hogy alávessük magunkat Isten szeretetének, a kegyelemnek, amit befogadni, és aminek átengedni magunkat szokatlan és váratlan, végső soron igen nehéz; azt hiszem, nehezebb, mint harcolni valamiért összeszorított fogakkal. Mindez gyakran olyan pillanatok megszentelésében illatozik igazán, mint egy óra ima, bibliaolvasás – odafigyelve, amikor nemcsak a szavak peregnek le a szemünk előtt -, egy séta, egy nem tervezett szívesség. Vagy amikor előfeltevéseink latolgatása nélkül ülünk le a családtagokkal, távoli rokonokkal, munkatársakkal, szomszédokkal, levetkezve a maszkokat, a félelmeket, a megfelelési és bizonyítási vágyat, és elfogadva, befogadva mindenkit, akinél különbnek gondoltuk magunkat.

Ha mától fogva a legkényelmetlenebb feladatot végre vállaljuk, akkor mindaz, ami ezen túl történik, valóban új lesz. Próbáljuk ki, milyen az igazán, amikor nem bizonygatjuk saját igazunkat, hanem egész életünkkel ismerjük el, hogy Krisztus az Igazság! Jól tesszük, ha nem betegítjük meg saját magunkat elhallgatásokkal, de félelmünkben ne mulasszuk el megtanulni a valódi alázatot! E nélkül az engedelmesség nélkül az emberélet árnyoldalán tartózkodhatunk csak megkeseredetten, elhagyatottan, megdermedten. Ahogy Krisztus mondta: aki elveszíti az életét érte, megtalálja azt (vö. Máté evangéliuma, 10. rész, 39. vers). Isten nélkül nem élünk igazán, nem vagyunk emberek igazán. Holott emberré teremtett minket – nem angyalokká, nem istenekké, nem bábokká, nem állatokká…

De mindez csak akkor sikerülhet, ha nem a minőségi élet elérése érdekében vagyunk a közelében. Bizony, ez is egyensúlyozást igényel. Könnyű Istent kissé szenilis, mégis jólelkű amerikai nagybácsiként (emberként) számon tartani, mint aki leginkább azért érdekes számunkra, mert ő az, „aki úgyis a legjobbat adja”, de megéri kísérletezni azzal is, hogy milyen komolyan venni azt, amit ő akar. De nem ússzuk meg ezt sem még nagyobb szeretet és jutalom nélkül: egyre inkább látjuk majd az értelmét az erőfeszítésünknek. Egyre inkább csodáljuk Istent, egyre hűségesebbek leszünk hozzá és egyre jobban visszatükrözzük őt.

Mindannyian mindennap változás alatt állunk, egy folyamat egy pontján vagyunk – alázat nélkül sem a magunk, sem a másik ember életében nem vehetünk, és legkevésbé sem vállalhatunk részt. E nélkül csak címkézünk, büszkén hagyjuk, hogy mint a hirtelen vonzó, aztán elemi erővel taszító mágnesek, kisodródjunk egymás életéből. Talán a legkevésbé sem ismerjük egymást, mégis a legtöbben saját magunkon mérjük le a másik szokásait, reakcióit, hallgatásait, „célzásait”, tetteit. Vagyis mindazt, amit nem ismerünk, mert mi nem úgy működünk.

Vajon valóban tudjuk-e, mit gondol a másik? Netán épp az „ellenség”… Vajon ha tényleg azt gondolja, amit mi hiszünk, valóban jól tettük, ahogy eddig reagáltunk rá? Amikor a reakciót is megspóroltuk, vagy csak félig voltunk őszinték, elhallgatva az igazán kínos részleteket; vagy nem merészkedtünk olyan területre, ahol kiderülhetett volna, hogy legfőképpen mi voltunk híján a szeretetnek? Győzzük le magunkat, és ne másokat győzködjünk az igazunkról! Intsük egymást, de gondoljuk át, valóban jól intettünk-e mindeddig! Legyünk türelmesek, tisztelettudóak egymással is, hiszen a jó Pásztor kit szelíden, kit keményebben terelget a neki megfelelő módon.

Mindez folyamatos éberséget, rugalmasságot igényel, és kockázatos is, amit mi nem nagyon szeretünk. A kiszámíthatóság iránti igényünk az egyik legnagyobb bálványunk miatt szövi át az életünket. A kényelem bálványa miatt, aminek óráról órára hódolunk.

Noha első látásra teljesebb életet élhetünk, ha makacsul visszük a hátunkon jelentőségüket egyre inkább elveszítő, de annál inkább megbetegítő kínjainkat, megoldatlanságainkat, szégyeneinket, tüskéinket, végül bánni fogjuk, hogy nem tettük félre a sérelmeinket, a lényeges lépéseket pedig elmulasztottuk. Idegesen fel-alá járkálunk az életünkben tátongó szakadék partján, amin nem tudunk túljutni, de a világért sem hagynánk el a járt utat a járatlanért, a biztosat a kockázatosért, mert így még mindig kényelmesebb. Berendezhetjük a díszleteket, az ünnepeinkét is ott, ahonnan már rég el kellett volna indulnunk, de nem lesz az igazi, ahogy a házasságaink, a szolgálataink, a munkavégzésünk sem.

Ekkor, az utolsó lépés előtt egy újabb egyensúlyi kérdés kínoz. A büszkeség. Hogy annyi elpazarolt év után, aminek számos tanúja volt, egyik napról a másikra, egyik alkalomról a másikra elkezdjük felvállalni, hogy újat kezdtünk. Meg kell alázkodnunk mások előtt. És ha meginognánk, újra. Mert ugyan nem kell többé úgy élnünk, mint akinek nincs honnan szeretetet és önbecsülést merítenie, időbe telik ezzel azonosulni.

Lassan haladunk, lassan tevődik rend az életünkben. Mindannyian felelősek vagyunk a saját életünkért és a saját harcainkért. Éppen ezért egyensúlyt kell találnunk az egyéni küldetésünk kérlelhetetlensége között és aközött is, hogy emberek között élünk, akik eltérő természetűek, műveltségűek, ízlésűek, szocializáltságúak. Igen, még a hitükben is különböznek – saját, senki máséhoz nem hasonlítható utat járnak be, máshol tartanak a saját útjukon, mint mi, és máshogy ápolják a kapcsolatot Istennel.

Jó érzés egy új határidőnaplót megkezdeni. Az új kezdet segít, akárcsak a kötéltáncosnak a bot. De csak kezdet marad. Nem cselekszik helyettünk.

Vállaljuk fel a mi történetünk kiszámíthatatlanságát, kockázatát! Nem lehet megérkezni, csak ha keresztülmentünk azon az úton, ami mindannyiunkat hív. Ami maga Jézus, kifeszítve a testet és a lelket fenyegető dimenziók között, az életünkben tátongó szakadék felett.