Ma az első vértanúra, Szent Istvánra emlékszik a keresztény világ

A liturgikus rendben ma az első vértanú, Szent István kerül a figyelem középpontjába.

Az első keresztény vértanú történetét az Apostolok cselekedetéből ismerjük. István közvetlenül a Jézus halálát követő időkben lett a jeruzsálemi keresztény közösség diakónusa, akit emiatt éppenúgy a Szanhedrin, vagyis a főtanács elé vittek, mint ahogyan Jézust is. Még a vádak is azonosak voltak.

Ezzel beteljesült a Megváltó egyik jövendölése: „Elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket” (Lk 12,11).

A szent szerző az Apostolok cselekedeteiben így írta le István halálát: „Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak, azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lába elé tették le. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: »Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: »Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!« És amikor ezt mondta, meghalt. Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén. Kegyes férfiak azonban eltemették Istvánt, és nagy siratást tartottak felette. Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket. Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét” (Ap. csel. 6,1–8,2).

A történetben említett Saul később Szent Pálként lett Jézus apostola. Megtérése előtt azonban a legkeményebb keresztényüldözők egyike volt.

A Pál-fordulásként említendő megtérését így írja le a Biblia: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának követői, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”

Az egyház kezdetektől fogva december 26-án ünnepelte István vértanúságát.

Az 5. század végén, 6. század elején élt, szentként tisztelt Szent Fulgentius észak-afrikai püspök tanításában párhuzamot vont Jézus születése és István halála között: „Tegnap ünnepeltük Királyunk időbeli születését – ma ünnepeljük az ő vitézének diadalmas szenvedését. Tegnap az Úr testet öltve alászállt a földre – ma az ő szolgája vértanúsággal koronázva följut a mennybe. Azért juthatott föl az, akit ellenségei megköveztek, mert előbb alászállott az, akit az angyalok énekeltek. Tegnap dicsőséget énekeltek Istennek az angyalok – ma örömmel fogadják körükbe István vértanút. Tegnap Krisztust anyja pólyába takarta – ma Istvánt Krisztus a halhatatlanság köntösébe öltözteti. Tegnap a jászol szűkössége fogadta a kisded Jézust – ma a mennynek végtelensége fogadja be a győztes Istvánt.”

Kultusza töretlenül ível át két évezredet.

Nem véletlen, hogy a pogányságban még Vajknak nevezett első királyunk a keresztségben az ő nevét vette fel, s népünket már Istvánként vezette a római egyház kebelére. Pontosan úgy lett a „mi” Szent Istvánunk a magyar nép szentje, mint ahogyan a jeruzsálemi István a világegyház szentje. Mindketten éltükben is és holtukban is Jézus ügyét szolgálták. Első, szent királyunk meg nem fakult tiszteletét jelzi a piarista szerzetes, Sík Sándor verse:

„Szent királyunk, megfogadjuk:

Örökséged el nem hagyjuk.

Esküszünk, esküszünk:

Mindörökké az vezet:

Halhatatlan Jobb kezed.”

(Sík Sándor: Szent István-himnusz)

Forrás: hirado.hu

Nyitókép: Carlo Crivelli: Szent István vértanú/Forrás: Wikipédia