A Magyar Református Szeretetszolgálat folyamatosan segíti a menekülőket

Fáradságot nem ismerve segítették az Oroszország által megtámadott Ukrajnából menekülőket és a Kárpátalján maradt magyar testvéreket a nehéz helyzetükben a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) munkatársai és önkéntesei az elmúlt több mint egy hónapban. Juhász Márton, az MRSZ ügyvezető igazgatója most arról is beszélt, milyen érzések kavarognak benne és kollégáiban.

Először március 4-én közöltek adatokat a tevékenységükről. Akkor 85 és fél tonna kiadott adománynál tartottak, ebből 22 és fél tonnányit Kárpátaljára juttattak el. 2029 önkéntes jelentkezett hozzájuk: akkor nyolc helyszínen segítették az MRSZ munkatársainak munkáját. Március 4-éig már több mint 56 ezer segítségkérőt láttak el.

Március végére ezek a számok a korábbi értékek többszörösére emelkedtek. Több mint 171 ezer alkalommal nyújtott segítséget az MRSZ zöld kabátját viselő munkatársa vagy önkéntese a háború elől menekülőknek vagy kárpátaljai rászorulóknak. A szervezet 345 és fél tonna adományt nyújtott át, ebből több mint kétszáz tonna ment Kárpátaljára.

Március 31-éig hetven munkatárs, 2405 önkéntes, 745 tolmács és 134 orvos vett részt a Magyar Református Szeretetszolgálat munkájában az ukrajnai válsággal kapcsolatban. A két időpont között jelentős változás, hogy a Nyugati és a Keleti pályaudvaron megszűntek a segítségnyújtó pontok, helyettük a szolgálat a BOK Sportcsarnokban a karitatív szervezetek közti beosztás szerint hetente két-három 12 órás műszakban szavatolja az állandó segítségnyújtást. Szintén március folyamán jelent meg Biharkeresztes új helyszínként: ott a Dél-Ukrajnából Románián át érkezőket fogadja a szervezet. Az MRSZ bérelt új raktárakat is, hogy fennakadás nélkül történjen az adományok kiosztása és átszállítása Kárpátaljára.

Ez most nem a pihenés ideje

Juhász Márton, az MRSZ ügyvezető igazgatója arra a kérdésre, milyen érzései vannak az elmúlt egy hónapra visszatekintve, a mérhetetlen fáradtságot és a hálát említette. Elmondta, hogy a szervezet munkatársainak február 24-e óta nem volt szabadnapjuk vagy hétvégéjük, még azt is be kellett osztaniuk, melyik vasárnap melyikük mehet el a templomba, de „ez most nem a pihenésnek az ideje”. Mindenesetre nagyon hálásak, egyrészt azért, mert látták, hogy lényegében egy emberként mozdult meg a magyarság ebben a nehéz helyzetben, másrészt mert nekünk, magyaroknak ezt a háborús helyzetet még nem kellett megtapasztalnunk. Nemcsak az anyaországiaknak, a kárpátaljai magyarságnak sem kellett eddig megtapasztalnia, bár náluk nyilván vannak légiriadók, és óriási nyomás van rajtuk. De hála Istennek, a háborúnak még kevés magyar halálos áldozata volt – mondta Juhász Márton.

„Ezt mondom a munkatársaknak is, ezt erősítem otthon a családomban, a három fiamban is: hálásak lehetünk azért, hogy van otthonunk, van fedél a fejünk fölött, van mit ennünk, és nem kell menekülnünk egy bőrönddel, amibe például a néhány napra elegendő ruházatunk meg egy-két személyes tárgyunk fér el.”

Azt fogalmazta meg magában, hogy azért a háborúnak itt is megvannak az „áldozatai”: a rengeteg távolmaradás a munkatársak részéről a családtól, a szeretteiktől. „Valamelyik nap a legkisebb, a nyolcéves fiam azt mondta, hogy menjünk el egy focimeccsre, mert ott a szurkolók kiabálásától majd nem fogok tudni telefonálni, és akkor hátha legalább egy kicsit ki tudok kapcsolódni.”

Azt mondta, ami biztosan sokáig megmarad majd az emlékezetében erről az időszakról: érezni fogják, hogy a református egyház és az egyházhoz közeli emberek, akár Magyarországon, akár Kárpát-medence-szerte számítanak a munkájukra, elismerik a tevékenységüket, a szolgálatukat.

Hangsúlyozta: a nevük nem véletlenül Magyar Református Szeretetszolgálat. „Először is magyar, nem magyarországi, tehát ott vagyunk a kárpátaljai testvérek mellett, akár abban, hogy az óvóhelyeket felkészítsük műszaki és egyéb berendezésekkel, vagy abban, hogy mostanra több mint 200 tonna adományt vittünk át a határon. Másrészt református: megújulásra, fejlődésre, a hibák beismerésére és az eredeti gyökerekhez visszatérésre készek és képesek vagyunk, nemcsak egyénileg, hanem szervezeti tekintetben is, harmadsorban pedig nem segélyszervezet vagyunk, hanem szeretetszolgálat. Azonkívül, hogy a mezítelent felruházzuk, az éhezőnek enni adunk, a kiló kenyér vagy a konzervek mellé igyekszünk mindig bizonyságot is tenni a mi szolgálatunk motivációjáról. Nevezetesen: a szeretetszolgálat abból fakad, hogy azt az isteni szeretetet igyekszünk tükrözni, azt a kegyelmet, amit mi is kaptunk, kegyelemből, ajándékba.”

Úgy gondolja, ezt most talán jobban, hatékonyabban tudják közvetíteni, mert az emberek fogékonyabbak az üzenetre. Persze ez nem csak azt jelenti, hogy kiadványt, Bibliát vagy biztató igés kártyákat adnak az étel és a ruhák mellé, hanem azt: „ténylegesen tudunk is a mi elhívásunkról és a mi küldőnkről, Jézusról bizonyságot tenni”.

Ulicza Tamás

Forrás: reformatus.hu