Megalázottból felemelt

„Gondolt ránk megaláztatásunkban, mert örökké tart szeretete.” (Zsolt 136,23)

A korszellem szereti azt sugallni, hogyha valamire szeretnénk vinni az életben, akkor próbáljunk meg minél magasabbra emelkedni, minél több embert megalázni, és ne engedjük azt, hogy mi magunk megalázottak legyünk. Ettől függetlenül mind tudnánk legalább egy olyan eseményt felsorolni az életünkből, amikor megalázva éreztük magunkat, vagy azért, mert mások aláztak meg minket, vagy azért, mert magunkat hoztunk ilyen helyzetbe. Ezzel pedig nagyon gyakran együtt jár a szégyen. És ezt most nem azért emlegetem fel, hogy minden olvasóban kellemetlen érzést keltsek, hanem inkább azért, mert úgy hiszem és vallom az igénkkel együtt, hogy Jézus nem feledkezik meg rólunk ezekben a helyzetekben sem.

Jézus földi működése során mindig meglátja a szégyenben lévőt, a megalázottat. De ahelyett, hogy átnézne rajta, felemeli őt. Jézus születéséről pásztorokat értesítettek az angyalok. Pásztorokat, akik abban a korban lenézettek voltak. Jézus mégis úgy gondolta, hogy őket fogja felhasználni az örömhír továbbadására. Jézus feltámadásáról asszonyok vitték a jó hírt a többi tanítványnak, akik szintén másodrangúnak számítottak a társadalomban. De Jézus mégis meglátta bennük az értéket, és feladatot bízott rájuk.

A jó hír az, hogy ez a Jézus, aki pásztorokon és nőkön keresztül üzent, aki szabadítást, gyógyulást, vigasztalást adott mindenkinek, akinek szüksége volt rá, aki felkarolt mindenkit, akit senki más nem karolt fel, Téged is lát. Téged is hordoz. Téged is felkarol. Téged is kiemel a szégyenedből, a megalázottságodból. Mert örökké tart szeretete.

Rózsa-Gönczy Anna

Forrás: TeSó blog

Nyitókép: unsplash