Megtörtént

A láthatatlan valóság mindent fölülír. Ha gyilkolunk, ott gyilkolunk, ha szeretünk, ott szeretünk, ha szenvedünk, ott szenvedünk, ha örülünk, ott örülünk, ha sírunk, ott sírunk.

 

Azt kérdezte, hogy megtörtént-e vagy sem. És miért? Tényleg azt gondolja, hogy van különbség? Látom, nem érti. Nem érti, mert azt hiszi, hogy csak az történt meg, ha odébb raktunk valamit – eltettünk vagy kivettünk –, vagy megtörtént, mert megtettünk mondjuk három kilométert, vagy kimondtunk néhány szót, esetleg néhány mondatot… Sokan azt mondják: sivár az életük, velük nem történik, és nem is történt semmi. Pedig a történés sokkal több. Az előbbit csak az mondhatja, akivel gondolatban sem történik semmi. Ezért figyelmeztet Jézus: ha gondolatban elkövetted, már megtörtént. Másként hogyan is lehetne bűnné nyilvánítani? Másfelől ha ez nem így volna, akkor hit sem lenne. Azaz, ha lenne is, mi értelme volna?

Az Istent közülünk senki sem látta, senki sem tapintotta, és mégis találkozhattunk, sőt, találkozunk vele. Átéltük. Átéljük. Hogy nem térben és időben – mert Istent nem lehet kivonni az örökkévalóságból –, mit számít az? Sőt inkább épp ez számít! Ettől válik istenivé. Vajon ki meri azt mondani, hogy ez nem történet, azaz nem valóság? Hiszen akkor Isten sem valóság. Látható módon nem utaztunk vele a villamoson, nem volt velünk a lépcsőházban, a fürdőszobában, az ágyban – akár egészségben, akár betegségben –, és mégis megtörtént módon velünk volt jelenlétében, sőt, hiányában is. Mert nemcsak velünk, de bennünk halad egy igazán csak általa ismert cél felé. Megtörtént? Hát, persze, hogy meg, mert ami bennünk történik, az velünk történik meg. Ó, mennyi minden történik – hacsak gondolatban is –, s a sok-sok gondolat, gondolat-történés sokszor mélyebb nyomot hagy, mint egy nyálcsorgató terített asztal vagy egy nyárvégi, ringató csónakázás. Mint titkos mélyben, gondolatban szerelmek fogannak, hogy életre keljenek és szálljanak föl, föl a kimondhatatlanba, vagy éppen vetélve vetnek halált, megfojtott szerelmet a Semminek.

Sokszor kérdezzük: „Mi történt veled?” A válasz legtöbbször: „Semmi.” – miközben másodpercenként ostromolnak, tolulnak bennünk a legkülönbözőbb, ráadásul teljességgel ellenőrizhetetlen, a lélek bugyraiból föltörő gondolatok. Csakhogy egyből selejtezzük őket, azonnali „iratmegsemmisítőbe” küldjük, mert nagyon is megtörténtek, és éppen ezért nem akarunk beszélni róluk. Nem beszélünk, mert kiderülne, hogy valójában hol jártunk és kivel.

Sőt, az is, hogy mit csináltunk, vagy legalábbis mit szerettünk volna, illetve szeretnénk csinálni. És evvel kiszolgáltatnánk magunkat, védtelenné, sőt, sebezhetővé válnánk. Kiderülne, hogy mi nem vagyunk mi, azaz hogy a mi sokkal több, egészen más, mint ami. A valóság spektruma sokkal tágabb, mint azt gondoljuk. A láthatatlan valóság mindent fölülír. Ha gyilkolunk, ott gyilkolunk, ha szeretünk, ott szeretünk, ha szenvedünk, ott szenvedünk, ha örülünk, ott örülünk, ha sírunk, ott sírunk. A könny nem maga a sírás, csak eszköz, kifejezője annak, ami amúgy láthatatlan. No, persze, olykor kifejezetten arra törekszünk, hogy láthatatlanná váljunk. És ebben a láthatatlanságban véljük fölfedezni felsőbbrendűségre utaló megfoghatatlanságunkat. Ezért aztán e láthatatlanság már-már erénnyé nőtte ki magát. Mi más ez, mint önámító érzelmi inkognitó? És ez újabb bizonyítéka annak, hogy a bennünk történő dolgok nagyon is valóságosak. Ami a szemünk láttára történt vagy éppen történik, csupán válogatott kiadása, cenzúrázott megjelenése annak, ami egyébként már megtörtént bennünk.

Megtörtént? Igen, megtörtént. Sőt ennél sokkal több is, amit szégyellnem kellene, mi több, kell. És megtörtént, amit nem kellene szégyellnem, ha csak azt nem, hogy nem volt erőm megtörténtté tenni. Nincsenek határok, azaz a határ én vagyok. Jobban kellene szeretni, és kevesebbet vétkezni önmagunkban, vágyainkban és belső kínzókamráinkban, és fantasztikus dolgok történhetnének velünk s a világgal.