Mi van, ha csak képzelem a hitemet?
Amikor bizonyságtételeket hallunk csodálatos szabadulásokról, Isten félreérthetetlen közbeavatkozásáról mások életében, egyértelmű és megingathatatlan hitet adó megnyilatkozásokról, az legalább két dolgot válthat ki belőlünk: közvetve minket is megerősíthet a hallott történet a hitünkben, vagy épp ellenkezőleg: grandiózus istenélmények híján elbizonytalaníthat bennünket a saját elhívásunkkal kapcsolatban. Most beszéljünk erről a második reakcióról.
Református hitünk szerint a kegyelem nem a viselkedésünkön múlik, hiszen az Isten ajándéka, amit ingyen ad nekünk, de ráadásul még az sem csak rajtunk múlik, hogy egyáltalán kereszténnyé legyünk. A megtérés ugyanis nem egyszerűen egy döntés, amit mi egyedül meghozunk, hanem valahogy úgy kellene, hogy kinézzen a dolog, hogy Isten kiválaszt, elhív, megszólít minket, mi pedig elfogadjuk ezt a hívást, és ezt követően döntünk csak Isten mellett.
Ha pedig ez az elhívásélményünk nem annyira egy elmesélhető, kerek történet (például, mert a keresztény neveltetésünk számos kisebb epizódján keresztül tapasztaltuk meg az elhívást), akkor talán kevesebbet is meséljük, így az emlék (vagy emlékek) nem tud újra és újra feldolgozódni, újraértelmeződni, felerősödni az újraélés által, és nem tud a személyes keresztyén narratívánk kiemelt részévé válni, és így folyamatosan megerősíteni bennünket. Olyannyira, hogy mások bizonyságtételeit hallva, talán megfogalmazódhat bennünk a kérdés: mi van, ha én nem is lettem elhívva?
Mi van, ha csak képzelem, csak kitaláltam magamnak a hitemet? Mi van, ha csak szimpatikus volt nekem ez az életforma, csak szerettem volna ennek az összetartó közösségnek a része lenni? Mi van, ha csak nagyon szeretek énekelni és zenélni, és ezért tud olykor magával ragadni a közös dicsőítés? Vagy, hogy még durvábban fogalmazzak: mi van, ha a hitéletem csak egyoldalú teperés, amennyiben én próbálkozok Isten gyermeke lenni, de ő eleve nem is számolt velem?
Azt, hogy keresztényként mikor mit kell mondani, milyen szavakat kell használni, hogyan kell imádkozni, mit kell érezni dicsőítés közben, nemcsak, hogy meg lehet tanulni másoktól, de egyenesen ránk is ragad, ha akarjuk, ha nem. Inkább az kerül erőfeszítésbe, hogy elérjük, tudattalanul ne csak ezeknek a másoktól látott mintázatoknak az utánzásáról szóljon a hitéletünk. Ha pedig ennyi minden tanulható és lemásolható, akkor hol van ebben az egészben az, ami biztosan az én személyes istenkapcsolatomból adódik? És hogy lehetek biztos benne, hogy amit annak hiszek, az nem csak általam Istennek tulajdonított élmény, ilyen értelemben pedig „wishful thinking”?
Ha még sosem éreztél hasonlót, akkor talán kár is volt megnyitni ezt a cikket, de ha igen, akkor az a megnyugtató információm van számodra, hogy meglepően sokan vagyunk ilyen gondolatokkal, vagy legalábbis ilyen hitharccal telt időszakokkal a hátunk mögött. Sőt, talán nincs is olyan, hogy keresztényként valakinek teljesen elfogytak a kételyei…
Szóval először is: nem vagy egyedül.
De nem hoztam volna fel a problémát, ha nem hallottam volna mostanában egy-két olyan gondolatot Isten személyéről, amelyek engem is megerősítettek, és talán Neked is segíthetnek. Íme:
Az, hogy döntöttél Krisztus mellett, hogy van hited, bármilyen gyenge is, azért van, mert annak a csíráját Isten elhelyezte a szívedben. Azért vágysz Isten közelségére, mert Ő beletette ezt a vágyat a szívedbe.
Ezt pedig már csak én teszem hozzá a fenti gondolathoz: Isten minden bizonnyal nem szórakozik senkivel úgy, hogy mondjuk rólam azt mondja: te csak azt hiszed, hogy elhívtalak, másról pedig azt: téged pedig tényleg elhívtalak…
Ma szólhat arról az esti imádságunk, hogy megköszönjük Istennek, hogy vágyat adott a szívünkbe a Vele töltött időre, az Ő iránymutatására. És higgyük el: minél inkább keressük Őt, annál erőteljesebben és biztosabban megmutatja Magát nekünk.
Molnár-Kovács Dorottya
Forrás: teso.blog