Ki volt Szent Miklós?

Sohasem repült rénszarvas vontatta szánon és csokoládékat sem osztogatott, mégis az ajándékozó szeretet példaképe, a hit védelmezője, a szegények, elesettek és a gyermekek égi patrónusa. A Mikulásról szóló mesék világa köszönőviszonyban sincs a közel két évezreddel ezelőtt élt püspök életével. Ki volt akkor Szent Miklós?

Szerencsés pillanatban született 270 március idusán a kisázsiai Patara városában a később szentté avatott Miklós, hiszen Gallienus római császár tíz évvel korábban megtiltotta, hogy Jézus követőit a hitük miatt üldözzék, s ez a vallásbéke eltartott egészen 303-ig.

Nem sok hiteles adat maradt fenn Miklós életéről, leginkább három forrásból, egy krétai András nevű remete és egy konstantinápolyi János nevű szerzetes írásából, valamint az 1816-ban boldoggá avatott genovai érsek, Jacobus de Voragine 1255-ben írt és az üdvözültek életútját bemutató művéből, a Legenda aurea című kódexből alkothatunk képet. Ez utóbbi adja a legteljesebb portrét Miklósról, noha majd’ ezer évvel a halála után íródott.

Annyit tudunk, hogy vagyonos családban látta meg a napvilágot, de korán árvaságra jutott. Nagybátyja nevelte fel, akit szintén Miklósnak hívtak, és Patara érseke volt. Fiatalon, 19 éves korában pappá szentelte, majd Myrában telepedett le. Nem volt még harmincéves, amikor a város püspökévé választották.

Adjuk most át a szót a Legenda aureának, amely szerint, amikor a környék püspökei összegyűltek, hogy megválasszák az új myrai püspököt, egyikük éjszaka egy csodás álmot látott. Egy mennyei hang azt mondta neki, hogy „holnap délben állj a templom kapujában! Az első embernek, aki akkor belép, Miklós lesz a neve. Őt szenteljétek püspökké. És valóban, Miklós, aki Isten hűséges szolgája volt, miként előre megmondatott, eljött a templomba, és az égi szózat szerint, ámbár eleinte tiltakozott, megválasztották és fölszentelték püspökké. Ő pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt. Az éjszakákat imádságban virrasztotta át, testét sanyargatta, az asszonyok társaságától távol tartotta magát, alázatos volt az emberek szolgálatában, hathatós a szólásban, serény a buzdításban, szigorú a dorgálásban”.

Számos csodás cselekedet fűződik Szent Miklóshoz, melyet a kódex tudósítása alapján ismerünk. Adjuk is vissza a szót a Legenda aureának:

Volt egy nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.

A legenda szerint ugyanez történt a másik két leánnyal is. Amikor pedig az apa megleste az adakozót, hogy megköszönje neki az ajándékot, Miklós azt mondta, hogy egyedül Istennek tartozik köszönettel.

A Legenda aurea két története is foglalkozik a tengerészekkel. Az elsőben Miklós Jeruzsálembe akar menni zarándokútra, de a hajója hatalmas viharba keveredik. A szent azonban kihalássza a háborgó tengerbe esett matrózokat, a vitorlákat annak rendje és módja szerint megköti, s így megmenti a hajót a pusztulástól.

A másik legenda szerint a myrai kikötőbe pont akkor futott be egy gabonával megrakott hajó, amikor a városban éhség pusztított. Miklós megkérte a hajósokat, hogy rakjanak ki annyi gabonát, amennyi megmenti a város lakosságát az éhhaláltól. A hajósok nem akarták teljesíteni a kérést, mert féltek a császár haragjától. Miklós megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj – és tényleg, Bizáncban pontosan annyi gabonát rakodtak ki a hajóból, mint amennyit Alexandriában bepakoltak.

A középkorban ezen történetek alapján nem csak a hajósok, de úgy általában az összes úton lévő védőszentjének Miklóst választották.

A Legenda aurea arról is tudósít, hogy már myrai püspökként részt vett az első niceai zsinat munkájában.

Az utókor által a „Nagy” jelzővel emlegetett Konstantin nyugati, és uralkodótársa, Liciniusz keleti császár 313-ban közösen bocsátotta ki a vallásbékét megteremtő milánói ediktumot. Csakhogy ez a vallásbéke nem teremtett valódi vallási békét, mert a feszültség azon nyomban felizzott a hivatalosnak mondott római tanokat követők, valamint Arius pap hívei, az ariánusok között. Konstantin császár a vallási viszálykodás megszüntetése érdekében I. Szilveszter pápával összhangban, 325-ben zsinatot hívott egybe. A niceai első, egyetemes zsinat fogalmazta meg a katolikus hitvallást, Arius követőit pedig eretneknek nyilvánította. A Legenda aurea szerint Miklós a zsinaton összeveszett Ariussal, amiért megdorgálták ugyan, de a tanácskozás végén rehabilitálták.

Miklóst eleinte keleten tisztelték, kultusza nyugaton később indult: a mai Németországban az első ezredforduló tájékán, Franciaország és Anglia területén pedig egy századdal később emlékeztek meg először Miklós püspökről, akinek az ünnepét mindenütt a halála napján, december 6-án tartották.

A pogány korban a germánok főistene Odin volt, akit pont azon a napon ünnepeltek, mint Szent Miklóst. A kereszténység felvételét követően a két alak összemosódott, s így született meg az a Mikulás-kép, amit manapság is ismerünk.

Odin egyik neve szerint „Hosszú Szakállú”, és a nyolclábú Sleipnir nevű ló hátán száguld a fellegek között, hogy december 6-án a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig Huginn és Muninn nevű démonjaival megijessze, akik amúgy egész évben a kéményekbe bújva hallgatóznak. Az emberek Odin lovának a kémény mellé szalmát és répát raktak, amiért „cserébe” azt remélték, hogy a főisten is valamilyen ajándékot ad. A skandináv népek hitvilágában Odin utazását a fagydémon végezte, akit Yule-baknak hívtak. A lappok persze ebből is kilógtak, mert ők Joulupukkinak nevezték ezt a hosszú szakállú démont, aki egész évben egy titkos lappföldi rejtekben pihen, de ezen az estén körbeutazza az egész világot. Mégpedig repülő rénszarvasok által húzott szánon.

A Kárpát-medencei magyarság körében is létezett valami hasonló szokás, nálunk Láncos Miklós napjának nevezték december 6-a előestéjét. Az idősebbek maskarákba bújva keresték fel a gyerekeket, és karók végére rögzített láncok csörgetésével, valamint énekelve-imádkozva buzdították a helyes cselekedetekre az ifjúságot. A „miklósozást” a múlt században előbb a Mikulás, később pedig a Télapó szorította ki.

A Télapó elnevezés Magyarországon már két évszázada megjelent, mégpedig német közvetítéssel.

Arany János Téli vers című művében ezt írta: „Ej, ej, garázda tél apó! / Ki ördög hítta kelmedet, / Hogy szent Mártonnap tájba’ hó / Borítja házi telkemet?”

Néhány évvel később, 1895-ben Komjáthy Jenő Télapó című versében már ezt írta: „Télapónak hó szakálla / Feje tarkó, ing a lába, / Lehe jégcsap, képe ráncos, / Járja a haláli táncot.”

József Attila pedig ezt vetette papírra: „Szeretném, ha vadalmafa lennék, / Mi ha majd egykor kiszárad / És a tél apó kivágat, / Lángjaival felszárítaná / Könnyeit a bús árváknak.”

A Télapó elnevezés az 1950-es években kapott új ideológiai köntöst.

Rákosi Mátyás kommunista diktatúrájában ugyanis mindent megtettek azért, hogy az emberek szívéből, lelkéből és a mindennapi világából kiszorítsák a vallást. Ezt szolgálta az a „trükk” is, hogy az egyházi ünnepeket új, kommunista tartalommal töltötte meg. Így lett a keresztelőből névadó ünnepség, a karácsonyból fenyőünnep, a húsvétból pedig nyuszis locsolkodás. Szent Miklós sem úszta meg, ünnepéből az orosz Gyed Moroz képére teremtett Télapó lett. Az elnevezés, mint láttuk, nem volt teljesen újkeletű, de kizárólagossá ekkor próbálták meg tenni.

Forrás: hirado.hu
(Nyitókép: Getty Images)