Nyugtalanság kontra hit

A nyugtalanság rányomja a bélyegét a mindennapjainkra. Talán egy ember sincs ma közöttünk, aki ne gondolna arra, hogy merre is halad a „mi kis világunk”.

Infláció, befagyasztott bérek, háború, behívók, kivándorlás, munkanélküliség, kilátástalanság, reménytelenség – csak néhány azok közül a nyugtalanító tényezők közül, amelyek befolyásolnak minket. Nagyon megrendítette a „mi kis világunkat” ez a leépülés. Nem mintha idáig minden rendben lett volna a mi kis életterünkkel, de valahogy tágasabbnak és biztonságosabbnak tűnt az a káosz, ami jellemezte az életünket. Biztonságosabb káosz? Amit megszoktunk, az könnyen keltheti azt az illúziót, hogy biztonságos. Pedig a káosz, a teremtő akarat nélküli rend(etlenség), magában hordozza a nyugtalanító bizonytalanságot. Egy szokatlan és elképzelhetetlen jövő előtt állunk. Amely lehet, hogy a pozitív változást rejti magában, de lehet, hogy egy rettenetes és kiszámíthatatlan vég kezdete ez. Amikor ennyire nem tőlünk függnek a dolgok, s amikor minden recsegve ropog, nem meglepő, hogy összezavarodott, nyugtalan az életünk. A nyugtalanság összeszorítja a szívet. Vannak, akiket megbénít a nyugtalanság, s újságról újságra, cikkről cikkre, hírről hírre keresik a megnyugvást. Vannak, akik elkezdenek kapkodni, futkosni, minden apró szalmaszálba belekapaszkodni. De hamar kiderül, hogy egy külföldi állás, egy kicsit több pénz nem megnyugtató, hanem még nyugtalanítóbb is lehet. A legnyugtalanítóbb az, hogy nem érezzük, tapasztaljuk azt a vágyott biztonságot, ami békét adhatna. Jézus azt mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!” Váltsa fel a nyugtalanságot, bizonytalanságot és békétlenséget a hit. Nem a jobb és szebb jövőbe vetett hit. Nem a vezetőkbe, hatalmakba, hazug politikusokba vetett hit. Nem is a saját erőnkbe, közösségünk erejébe vetett hit. Váltsa fel a nyugtalanságot az Istenbe vetett hit és bizalom. Fájdalmas, hogy a bizonytalanságban nem a legbiztosabb Istenre, kősziklára állunk, hanem a saját magunk által létrehozott mocsáron próbálunk evezni. Minek kell még jönnie ahhoz, hogy végre népünk hinni és bízni kezdjen a legbiztosabb Istenben? Hiszen egy biztos, az az Isten, aki önmagával nem törődött és a végletekig, azaz a kereszthalálig elment az emberért, hogy megmentse és felemelje, hogy megmutassa, mennyire szeret is minket, Ő, az Igaz Élő Isten most sem fog magunkra hagyni! Szeretetét nem vonja meg! Ma is ugyanúgy szeret, mint amikor a kereszten volt értünk! Akkor miért is nyugtalankodunk? Itt az ideje, hogy lecseréljük az elavult nyugtalanságot az időtálló hitre és bizonyosságra. Ne késlekedj! Ámen.

Szanyi György
református lelkész