Szavamat Istenhez emelem

Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen rám.

Nyomorúságom idején az Urat keresem, kezem feltartom éjjel szüntelenül, lelkem nem akar vigasztalást bevenni. Istenről emlékezem és sóhajtok, róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. Szela. Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok. Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről. Megemlékezem éjjel az én énekeimről, szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem: Avagy mindörökké elvet-é az Úr? És nem lesz-é

Szavamat Istenhez emelem és kiáltok – soha nem lehet

olyan súlyos a gondom, hogy ne tudjam a zsoltár éneke

szárnyán Őhozzá emelni. Megöl, összezúz az a teher, amit

nem emelek Hozzá. Az imának szárnya van; a könyörgés

felemel. Bűneimet, gondjaimat, de még önmagamat se hagyjam

magamnál egy pillanatra sem.

Ha semmi sincs a jelenben, ami éltetne, ha minden üres,

puszta és reménytelen, akkor még mindig meríthetek a múltból.

A múlt óriási víztárolójából feltöltődnek kiszáradt tavaink.

Ha mostani napjaimról képtelen vagyok elmélkedni, emlékezzek

Isten valamikori jóságára, szabadítására. S ha úgy

érzem: régebben nem lankadt hozzám való hűsége, de most

minden kiégett, akkor fogadjam el – megváltozott az Úr. De

belebetegszem-e ebbe? Igen, betegedjem bele, ne bírjam ki

egészségesen, ez legyen az én betegségem! Csak annak

nincs szabadulása, gyógyulása, aki nem beteg. Az egészségeseknek

nincs szükségük orvosra. Betegedjünk bele Istenbe!

Abba is, Aki közel van – és abba is, Aki még közelebb.

Ha távol van, ha távolinak látom, akkor van a legközelebb

hozzám! Elrejti nyomait is, hogy ne a nyomokat, hanem Őt