Tök tökéletlen

Nézem, ahogyan ülsz, és arra gondolok, hogy ez a blúz nem illik erre az alkalomra, és a szoknyád is túl rövid. Hallgatlak és arra gondolok, hogy ezek a szavak nem illenek ide, így nem szabad, így nem lehet fogalmazni, és egyébként is, miért beszélsz, ha nem tudod kifejezni magad. Nézem az embereket az utcán, és duzzogok magamban, hogy olyan együgyűek, önzőek, rohanósak, figyelmetlenek és agresszívak. Vezetek és dühös leszek, mert nem adnak elsőbbséget, pedig a KRESZ pontosan szabályozza, hogy kinek mikor van elsőbbsége. Apropó, KRESZ: néha arra gondolok, milyen jó lenne, ha az élet is olyan szigorú szabályok szerint lenne körülírva, mint a vezetés. Aztán legyintek, és frusztráltan megjegyzem, hogy KRESZ ide vagy oda, az emberek akkor is szabálytalankodnak. Pedig milyen szép lenne a világ, ha minden szabályosan történne. Mindenki azt tenné, ami nekem tetszik. Mindenki úgy öltözne, ahogyan az az én ízlésemnek megfelel. Mindenki úgy dicsőítené Istent, ahogyan az az én fejemben elképzelésként megvan. Egyáltalán, nagyszerű lenne, ha mindenki abban hinne, amiben én. Minden probléma megoldódna, nem kellene semmilyen élet-kreszkönyv, szimplán csak hallgatnia kellene mindenkinek rám. Igen, az lenne ám a tökéletes harmónia.

Tudod, máskor meg összetörve ébredek, és arra vágyom, hogy valaki mondja meg, mit kellene tennem, hogy létrejöjjön életemben a harmónia. Olyankor nem vagyok annyira nárcisztikus. Olyankor mindent megadnék azért, hogy valahol békét leljek. Egy zugért, ahol senki nem akar megváltoztatni, megmondani, mit tegyek és mit ne. Olyankor keresek mindenkit, aki elfogad olyan tökéletlennek, amilyen vagyok. Kis didergő ember-kreatúra, magányban és önellentmondások feloldhatatlan gyűrűjében. Olyankor teremtőmet hívom, még ha lázadtam is ellene egy pillanattal előbb, és olyankor közösséget keresek, még ha lesajnáltam is előtte őket. Csak valaki öleljen át úgy, ahogyan vagyok, és mondja azt: te így vagy tökéletes. Olyankor néha – ha eléggé megtörtem már – csöndesen és váratlanul átölel Isten.

A bejegyzés szerzője Szikszai Szabolcs, pécsi református egyetemi lelkész.
Forrás: vagyokakivagyok.hu