Toszkána – első korty

Olasz csizmát viselni nyáron ostoba sikk lenne, ha valóban lábbeliről lenne szó. Mégsem volt az negyvenkét pár láb tulajdonosa számára, akik elhatározták, Pál apostol nyomába lépve bejárják az utat, amelyet hitelődjük tett meg, élete végén.

Nyaralás, tanulmányút vagy zarándoklat? Nem adhattunk egyértelmű választ érdeklődő barátaink kérdésére sem elutazásunk előtt, sem pedig hazatérve: miért éppen Olaszország. Ha e pillanatban vallatnának a kéthetes kiruccanásról – két hét nem sok, de nem is kevés! –, akkor azt mondanám, időutazáson vettem részt; órákkal később talán azt, egy másik bolygón jártam, ott, ahol a szakadatlan kánikula valamiért sokkal elviselhetőbb, és az emberek alapállapota a derű. Vannak pillanatok, amikor leginkább élő festményként, máskor rapszódiaként, megint máskor drámajátékként írnám le az út egyes szakaszait. De felesleges is sorolni a metaforákat, hiszen valószínűleg nem létezik az utazásnál pontosabb és szövevényesebb kép annak megragadására, ami az élet maga… Hiszen mi más is lett volna a célja annak, hogy elinduljunk, mint az, hogy az életről tudjunk meg valamit?

Ismerkedve a szokatlannal

Elindultunk, mert látni, érezni és megérteni akartunk. Látni a tengert, Rómát, Toscanát, Szicíliát, érezni a mediterrán ízeket, a nap melegét a bőrünkön, hallani az olaszok veszekedést imitáló lármáját, és megérteni, mit is őriznek a Colosseum turistacsalogató falai vagy a keresztyének sírjait rejtő katakombák. Ezen az úton töprenghettünk el azon is, mit jelenthetett Pál és a pogányokból lett keresztyének találkozása, és hitvallásuk egy páratlan kiterjedésű birodalom székhelyén.

Persze, fel akartunk fogni valamit abból is, hogy hol tartunk mi magunk, hol van a helyünk és szerepünk a történelem, mi több, az üdvtörténelem színpadán. El akartunk távolodni a mindennapjainktól, remélve, hogy lesz rájuk némi rálátásunk; egyúttal áhítoztunk valami újra, vállalva minden kockázatát annak a nem titkolt célnak, hogy az utazás újonnan kialakított rítusai különbözzenek kényelmünket biztosító rutinjainktól.

Napfényes Toszkána

Teológusokból, tanárokból, újságírókból és lelkészekből álló csapatunk július első felében indult el a fővárosból Itáliába a budapesti teológia spirituálisa, Bölcsföldi András vezetésével. Az alkonyatban már a napfényes Toszkána tarlói között robogva gyönyörködhettünk, sátrainkat pedig egy új naphoz közeledve vertük fel Siena közelében.

Az Itália lelkének nevezett táj sokunk kedvence lett, csak ezen a vidéken szívesen eltöltöttünk volna két hetet. Az olajfákkal, ciprusokkal szegélyezett mezőkön bort, búzát, kukoricát és dohányt termelnek, és meg sem lep, hogy ezen a földön sarjadtak az olasz reneszánsz legnagyobb alkotóművészei, Giotto, Michelangelo és Brunelleschi is. Az egymástól távol megbúvó tanyák és villák, a nyújtózkodó szőlők, a simogató búzamezők festői képe a történelem vásznára felvitt legfelső, látható rétegek. Miközben Toszkána őrzi az évszázadok, évezredek kultúráját, valahogy mégis időtlenséget áraszt. Alkotója lelkének szépsége és hozzáértése tárult elénk, ahogy ízlelgettük színeit és fényeit, akár a legfinomabb borokat.

A csend mozzanatai

A középkori jellegüket őrző toszkán kisvárosokban szemlélhettük igazán először az itáliai életérzés egyik árnyalatát. Ha már a boroknál tartunk, ellátogattunk az egyik legismertebb településre, a dombtetőn épült Montepulcianóba, amely a toszkán borvidék legkiválóbb nedűinek gyűjtőhelye. A kora délutáni órákban a szűk utcácskákban megbúvó zsanéros ablakok mögül evőeszközök csörömpölése, házastársi beszélgetések és elemző hírműsorok hangja szűrődött ki. A város alatt elterülő mozdulatlan táj felett alig vonult át egy-egy felhő, csak a játszadozó fecskék tették valóságossá a látképet. A helyiek a kánikula elől visszahúzódtak a vörösesbarna, izzó tetők alá, csak a hozzánk hasonló turisták lézengtek az utcákon, hogy felfedezzék a városka zegzugait.

A tornyok városa

A középkori Los Angeles – így nevezte túravezetőnk azt a települést, amelyet a tornyok városának is hívnak. San Gimignano valódi lenyomata középkori önmagának, a város fala és egykori gazdag polgárai és nemesei státuszszimbólumaként felhúzott lakótornyai máig állnak. Több Zeffirrelli-filmet, köztük az Assisi Ferenc életéről szóló Napfivér, Holdnővér címűt is itt forgatták.

Itt kóstoltuk meg először az igazi olasz gelatót, vagyis fagylaltot. Mielőtt a festékadagra emlékeztető desszertbe mártottam a kanalat, egyik útitársamtól azt tudakoltam, milyen ízű. A válasz: sárga. És valóban, rábukkantunk a sárga ízére, minden kétséget kizáróan a legfinomabbra.

Ahol jó vidékinek lenni

Az erős eszpresszók és a csak délelőtt tizenegyig fogyasztandó ízletes kapucsínók kínálatával már Volterrában adódott alkalmunk nyugodt körülmények között megismerkedni. Olaszország egyik legrégebben lakott települése a kora esti órákban tárult fel előttünk. Alabástromszobrokat kínáló kirakatok mellett bandukolva jutottunk el a főtérre, ahol az idős hölgyek és urak külön kis csoportokat alkotva üldögéltek és beszélgettek, élvezve szomszédaik társaságát. A társaságkedvelő volterraiak boldogok ott, ahol vannak, az elszigeteltség érzésének nyoma sincs a dimbes-dombos szántóföldekkel körülvett városban. Harangbongás és a templomok csöndje felváltva öleltek körbe komótos sétánkon. Azzal a természetességgel, ahogy itthon pitypangot, ott babérleveleket szakítottunk magunknak az út mentén, amikor lenyugvóban volt a nap.

Madarak akkor és most

Vidám, könnyed és méltóságteli – ilyennek láttam Sienát. A felhőtlen ég alatt csak a madarak röpte vetett vékony árnyat a kagyló alakú főtérre. Nehéz elképzelni, hogy őseik sok évszázadokkal ezelőtt vészjóslóan keringtek a forum romanum felett. A sienaiakra éppen akkor, amikor elhatározták, hogy felépítik a világ legnagyobb székesegyházát, tragikus események sora következett. A pestisjárvány kitörése után minden harmadik ember maradt csak életben. A dóm ma is látható félkész állapotban, a hatalmas épülettest még csak mellékhajó lett volna. Átsuhan bennünk a kérdés, vajon Isten ítélete-e ez. És vajon mi az, ami az életünkben mellékhajó marad, sosem teljesedik ki, bármennyire is akartuk?

Tisztelet – mi iránt?

A sienai dómba lépve terítettem először a vállamra kendőt tiszteletben tartva a hagyományt, miszerint katolikus templomba nem illik fedetlen vállal belépni. Illetve, nem is a hagyományt tiszteltem meg, hanem valakit vagy valamit – mint ahogy arra később jöttem rá. Éppen a táskámban kotorásztam, amikor belém hasított a felismerés, hogy mennyire nem tudom átengedni magam a pillanatoknak, nem tudok megnyugodni, nem ismerem fel, hogy nem az a legfontosabb, amit digitalizálva hazaviszek, hanem az, amit hagyok megtörténni – megtiszteltetésként értelmezve, hogy részese lehetek.

A kendő elmozdult, és első reakcióm az volt az egyik kápolnában állva, hogy úgysem látta senki, csak az Isten. Ekkor értettem meg, hogy ez a gondolkodás távol áll attól, ami az emberek egyszerű és mély istentiszteletét motiválta egykor és ma is egyes felekezetekben, vagy épp más vallások követőiként. Eszembe jutottak Pál szavai is – „most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek?” (Galatákhoz írt levél, első fejezet, tizedik vers). Én ugyan nem akartam embereknek tetszeni, de már az Istennek sem tetszettem, és ez megállított – a katolikus dómban, amely talán Isten ítélete miatt maradt befejezetlen.