Utazás tisztán

Magányos, üres, megbélyegzett – így érezhette magát az a furcsa vallásalapító, akinek éveken át a nevét sem bírta hallani. Később, amikor ő is átélte, milyen a teljes elhagyatottság, arra is rájött: nincs ezzel egyedül. Jézus Krisztus is szenvedett – a drogosokért.

Drog hatása alatt nőtt fel, de másfél évtizednyi szerhasználat után sikerült leállnia a ráckeresztúri drogterápiás otthonban. A filmes újságíró azóta könyvet adott ki, amelyben átütő őszinteséggel írja le drogfüggősége és szabadulása kálváriáját. A Drognapló szerzőjével, Kubiszyn Viktorral beszélgettünk, aki azt is megosztotta velünk, hogyan lett tiszta – nemcsak az anyagtól.

Mennyi ideig anyagoztál?

A drogkarrierem 14 éves koromtól 29 éves koromig tartott. Az aktív korszakom tíz-tizenkét év volt, de ebbe beleszámolom azt is, amikor tiszta voltam. Hiába voltam szermentes, sem alkoholt, sem más tudatmódosító szert nem használtam, de ugyanolyan függő módon működtem. Egyfajta viselkedési függőségbe csúsztam át, munkamániába. Vissza is estem.

Miért van az, hogy mindig függtél valamitől?

Kamaszként nem azért kezdtem el kábítószert használni, hogy aztán függő legyek, és ez nem is egyik pillanatról a másikra történt. Tizenkilenc éves koromra használtam olyan szereket, amiktől már elvonási tüneteim voltak – ezt hívja a szakirodalom drogfüggőségnek. Különböző irodalmi, művészeti, filozófiai, szubkulturális mintákból, zenei életérzésekkel próbáltam levezetni akkoriban, hogy mi a világ, az emberi élet értelme, és mindez egy nagy katvyaszban keveredett bennem. Mindenfajta kérdésfeltevés és tapasztalat érdekelt, ami a tudattágítással volt kapcsolatos, azzal, hogy mi lehet a valóság mögött, de visszagondolva, ez a tanulási folyamat nagyon hamar átment abba, hogy ezzel igazoltam le a szerfogyasztásomat. Nagyon szorongó voltam, problémamegoldó eszközként kezdtem el használni a kábítószereket és az alkoholt, és azért, hogy valahogy betöltsem a hiányaimat. Kíváncsiság is volt bennem, és így akartam örömöt szerezni magamnak. Ugyanakkor kísérlet volt ez arra is, hogy elérjek valami olyan dimenziót lelkileg, ami több, mint az az átlagemberi dimenzió, amiben nem éreztem jól magam. Végső soron annak az egzisztenciális szorongásnak a kezelése volt ez, amit az ember érez Isten nélkül.

A hiányok, gondolom, megmaradtak, azok nemcsak egy életszakaszhoz köthetők. Azokkal mit tudsz kezdeni? Ha nem a drog, akkor mi pótolja őket?

Harmincéves koromig fogalmam sem volt arról, hogy kell objektíven ránézni egy helyzetre, mi az, hogy empátia, persze, tudtam a fejemmel, de készségszinten nem volt meg. Milyen az, hogy felelősséget vállal az ember a gondolataiért, tetteiért, szavaiért, hogyan lehet segítséget kérni… A ráckeresztúri terápia önsegítő, együttélésre alapozott, közösségi terápia. Ott az emberben az együttélés során kialakulnak ezek a készségek. Ez persze nem ér véget a terápia befejeztével, hanem élethosszig tartó folyamat. Ma már nem használnék drogokat problémamegoldásként és öngyógyításként. Spirituális szinten sem. Pascal mondta, hogy mindenkiben van egy Isten alakú űr, és ezt semmi és senki más nem töltheti ki, csak ő. Ezt ő kitölti az életemben azóta, hogy megtértem három évvel ezelőtt a terápián. Ez olyan lelkiállapot, olyan élő valóság számomra, ami mindent befolyásol, az életem minden területét, a hétköznapi problémákat is. Azóta nincs az az érzésem, hogy folyamatosan szét kell magam vágni valamivel. E nélkül nem volt biztonságérzésem, és ez most megvan a szer nélkül is.

Ráckeresztúron megkaptál minden eszközt ahhoz, hogy új életet kezdj, mégis egyedül, önállóan kellett folytatnod, amit a védett környezetben elkezdtél. Emlékezni rá szerdán is, meg pénteken is… Hogyan tudtál Istenben megkapaszkodni?

Sok mindenkit láttam a környezetemben, függőket, leállt függőket, akiknek volt intenzív Isten-élménye, de elhalványult, a megtérése nem vált állandó valósággá az életében. Ennek lettek következményei, sokan vissza is estek. Számomra ez folyamatos benne-lét. Nem rituálé, erkölcsi kódex vagy valamiféle viselkedésminta, amit követnem kell, hanem egy belső, állandóan jelen lévő valóság. Az evangélium, Jézus Krisztus egy pillanatra el nem múló kötelék, köldökzsinór. Állandóan efelé kondicionálom a tudatom, hogy ezzel tisztában legyek. Van egy ilyen ige, hogy „szüntelen imádkozzatok”, nekem ez a technikám. Két éve jöttem ki a rehabról, az azóta eltelt időben voltak olyan stresszhelyzetek, amelyek miatt ez a kapcsolat elhalványulhatott volna, vagy akár vissza is eshettem volna. Amikor megszűnt a munkahelyem, vasárnap ki kellett költöznöm a lakásból úgy, hogy pénteken még nem tudtam, hol fogok lakni – végül ez is megoldódott. A megtérésem óta nem stresszelek már annyira a nehéz helyzetekben, mert van bizalmam az élet felé meg Isten felé. Sok múlik persze rajtam is, meg kell tennem mindent a képességeimhez mérten. A visszajelzések segítenek, és Isten is.

Lehet, hogy az is segített az elmúlt két évben, hogy mégis csak a Drognapló szerzője, ismert filmes újságíró vagy, nem teheted meg, hogy visszacsússz vagy feladd?

Nem. Amikor visszaestem a szermentességem után – ami nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem volt egy olyan év, amikor elkezdtem szociálisan cuccozni, csak füvet szívtam, és amellett gyengébb hallucinogéneket használtam – egzisztenciálisan jó életem volt. Volt egy elég gyorsan kiépülő karrier mögöttem filmes újságíróként. Szerkesztő voltam a Filmvilág nevű folyóiratnál, szakmailag jól csengő dolgokat tudtam letenni az asztalra, de ez egy pillanatig sem volt visszatartó erő. Nem gondolom, hogy külső dolgok megtartanák az embert, maximum a látszatra lehet ügyelni egy darabig, de amikor az válik fontossá, hogy elérd ezt az állapotot, akármilyen szerről van szó, az felülír mindenféle közösségi, munkahelyi, családi normát, környezeti elvárást.

Hogy viszonyulsz a normákhoz és a korlátokhoz azóta, hogy sikerült leállnod?

A terápián ezek révén is gyógyultunk. Bizonyos kereteket be kellett tartanunk, például meghatározott időbeosztás szerint éltünk. A mindennapi életben is nagy ereje van például az értékrendhez való hűségnek. A megtérésem óta az evangélium az a normarendszer, amihez próbálok alkalmazkodni. Próbálom nem csinálni azt a másik emberrel, amit nem szeretnék, hogy velem csináljanak. Próbálok nem ítélkezni, szeretettel fordulni a másik felé, ettől függetlenül sokszor átmegyek a piros lámpán.

Valahol azt írod: amikor régen meghallottad azt a nevet, hogy Jézus Krisztus, kivert a víz. Most mit érzel? Milyennek látod őt?

Jézus Krisztus számomra az abszolút végső valóság, és a létezés egyetlen értelme. Nélküle nem tudnánk Isten közelébe kerülni, mert ő az, akin keresztül megkaptuk a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljünk az Úrral. Élő valóságként tekintek rá, személyként, és hihetetlenül felnézek rá. Egyfajta szeretetet, imádatot érzek iránta. Ezt nagyon fura kimondani, mert az érzéseket nekem újra kellett tanulnom. Egyébként nekem ez egy hatalmas fless, mert ha végignézek az élete egy szakaszán, főleg a szenvedéstörténetén, empátiát érzek, akármilyen furcsán hangzik is ez. Az elhagyatottság, a megbélyegzettség miatt, ami őt érte, tiszteletet érzek iránta, és olyan köteléket, amit nehéz szavakba önteni. Amit ő vállalt, a totális elhagyatottság, a magány, az ürességérzés sorstárssá tesz engem, mert pontosan tudom, milyen az.

Mi győzött meg arról,hogy ő nem olyan, amilyennek korábban gondoltad – ha egyáltalán gondoltál rá valaha?

Kamaszkoromban képmutató, életellenes, hazug rendszer képviselőjeként tekintettem rá, különböző egyházakkal azonosítottam, és aztán nem is foglalkoztatott ez a téma. Ami meggyőzött, az egyfajta személyes találkozás volt vele, amikor a reformátusok által működtetett rehabon megértettem, hogy valójában miről van szó. A Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió terápiája az evangélium értékrendje alapján működik. A mindennapokban éreztem, milyen az, amikor szeretetalapon működik egy közösség. Itt olyan srácok voltak, vannak, akik elég zűrös formák. Egy ilyen közösségben megtapasztalni a keresztyén értékrendet a gyakorlatban, attól fogva, hogy felkelsz, amikor eszel, dolgozol, ahogy beszélsz a másikkal, az elég nagy fless. Nekem ez volt az első, ami vonzóvá tette a keresztyénséget. Utána pedig megértettem, miről van szó, amikor elolvastam az evangéliumot és a páli leveleket az Újszövetségben.

Átélted, milyen az, hogy szeretnek függőként is. Hogyan lehet jól szeretni egy szenvedélybeteget?

Nehéz szeretni egy szenvedélybeteget. A szeretet az evangéliumi értelmében nem érzelem, hanem döntés és alapállás a másik ember felé: elfogadom, nyitott vagyok felé, segítem őt. A függő pusztítja önmagát is és a környezetét is. Olyan dolgokat tesz azokkal, akik érzelmileg elkötelezettek felé, amit nagyon nehéz feldolgozni. A folyamatos hazudozások, a verbális és fizikai agresszió, a megbízhatatlanság, a lopás mindennaposak az életében. Az aktív függővel nehéz éreztetni is a szeretetet. Amikor visszajelzek neki, fontos, hogy észrevegye: értékes embernek tartom, szeretem, elfogadom, jót akarok neki és azt szeretném, ha boldog lenne; és nem vele, hanem a viselkedésével van a probléma. Ezt a különbségtételt meg kell tenni, mert nagyon sok dzsanki meg alkoholista úgy érzi, hogy ő a legalja a világegyetemben. Folyamatos bűntudatban van, ugyanakkor meg is bélyegzik épp az elfogadhatatlan viselkedése miatt. Ráckeresztúron éreztették velünk: már maga az, hogy emberek vagyunk, érték. Ez a keresztyén alapállás: Isten képmásai vagyunk mindannyian, és ő szeret minket.

Mi volt a legnehezebb a leszokásban? Mi volt a mélypont?

Amíg fizikailag letisztul az ember, az három-négy hét plusz egy-két hónap, amíg kicsit megnyugszik az idegrendszere. Ez mindig nagyon látványos, különböző filmekben ezzel szokták illusztrálni, milyen egy drogos élete: súlyos influenza plusz hihetetlen erős fájdalmak. Ezek viszont eltörpülnek amellett a lelki sóvárgásérzés, hiányállapot és ürességérzés mellett, ami előjön ilyenkor. Aztán amikor nagyjából tiszta tudattal is szembesül a terápia során, hogy miket tett önmagával és a környezetével is, következik a nagyon erős bűntudat, amivel nehéz megküzdeni. Idővel, a kimenőkön pedig az volt nagyon rizikós, hogy mindenhol hozzá lehet jutni droghoz. Ez már nem okoz gondot most, de két éve még nagyon nehéz volt. Végül, az emberi kapcsolatokban előkerülő problémákat is folyamatosan kezelni kell, hiszen a személyiségnek újra kell teremtődnie.

Azzal mit tudsz kezdeni, hogy csomó mindent elrontottál, amit nem is lehet meg nem történtté tenni? Most pedig úgy kell arccal előre élned, hogy sok veszteséget okozott a függőséged…

Elfogadtam azokat a dolgokat, amiken nem tudok változtatni – a szerfogyasztás lelki, mentális, fizikai következményeit, az emberi kapcsolatokban bekövetkezett töréseket. Ezeket a terheket hordozom. Azt is, hogy van, aki nem tud megbocsátani. Másrészt, Isten előtt minden nap tiszta lappal kezdünk, ha letesszük elé a bűneinket, a hiányainkat és mindazt, amit csak ő tud jóvátenni bennem vagy valaki másban. Ezt így is érzem. Amit én okoztam másoknak, muszáj elengedni. Pál apostol ezt úgy mondja, hogy „ami mögöttem volt, elfelejtem, és futok egyenesen a cél felé”.

Ha van egy drogos barátom, hogyan bírhatom rá, hogy álljon le?

Sehogy. Amíg ő ezt élvezi, úgyis csinálni fogja. Amint ő maga problémásnak látja a szerfogyasztását, onnantól lehet segíteni neki folyamatos visszajelzéssel, tükrözéssel. Nem vagyok a témának szakértője, de az a tapasztalatom, hogy az aktív függővel szemben fájdalmas lépéseket kell tenni. Ha nem is megszakítani vele a kapcsolatot, de nagyon erős kereteket húzni: nem beengedni, nem adni neki pénzt, hogy ne tudja fenntartani az anyagozását, így előbb-utóbb eljuthat a mélypontra, ami motiválhatja a változásra. Az emberek azért fogyasztanak kábítószert, mert az jó érzést ad. Senki nem használ olyan szert, amiről rosszul érzi magát, éppen ezért alakul ki erős lelki kötődés az adott szer felé, amiről addig nehéz lemondani, amíg nincsenek elvonási tünetek. Rengeteg melót kell abba fektetni, ha valaki változtatni akar, és máshogy akar élni.

Olvastam a Facebook-oldaladon, hogy néhány hónapja egy srác ellopta egy üzletből a könyvedet. A Drognaplóval persze nemcsak a könyvesboltokban, hanem határokon innen és túl is sokan találkozhatnak, ahogy Veled is. Milyen visszajelzéseket kapsz a könyvedet bemutató körúton?

Számomra ajándék minden beszélgetés, mert érdeklődést, elfogadást és nyitottságot tapasztalok az emberek részéről. Próbálok én is úgy beszélni, ahogy a terápián tanultam: őszintén, tabuk nélkül. Előfordult, hogy megkérdezték, milyen az LSD hatása. Elmondtam, hogy rám milyen hatása volt, a pozitívat és a negatív egyaránt. A hallgatóság jobban értékeli ezt az attitűdöt, mint magukat a konkrét információkat, amiket megosztok ezeken a beszélgetéseken. Másrészt számomra minden egyes beszélgetés személyes tanúságtétel arról, hogy az embernek kell érték és értelem az életébe, és hogy a végső értelme az életnek egyedül Isten. Ezt nem erőltetem rá senkire, pontosan tudom, az milyen eltávolító. Egyébként nagyon sok olyan dolog van az életemben, ami számomra is új. Harminchárom évesen csomó dologról nincs első kézből tapasztalatom, amik értékek és hozzátartoznak a mindennapi élethez. Ebben az évben többet utaztam, mint eddig összesen. Persze, nem átvitt értelemben… Rájöttem, hogy teljesen mindegy, mivel foglalkozik az ember, ha mögötte van az az érzés, hogy van értelme annak, amit csinál. Ha az Isten áldása van rajta, az a fless. Sokkal nagyobb, mint bármi.

Jakus Ágnes

Forrás: parokia.hu