Vasárnapi üzenet

„És hozzá menvén, felkelték őt mondván: »Mester, Mester, elveszünk! « Ő pedig felserkenvén, megdorgálá a szelet és a víznek habjait; és megszűnének, és lett csendesség.” (Lukács 8, 24)

Lukács evangéliumának sajátossága az érintés, úgy akarja bemutatni Jézus életét, hogy abban valamennyien érintettek leszünk. A viharos tenger történetében láthatjuk, Lukács evangéliumában több van, mint puszta beszámoló. Jézus itt úgy mutatkozik meg, mint érintő, mindenható Isten, hiszen olyan fölöttünk álló dolgoknak tud parancsolni, amelyeknek mi ki vagyunk szolgáltatva.

Lukács evangéliumában e történet minden előzmény nélkül bukkan fel, míg Márknál a viharos tenger története kapcsolódik az előzményekhez. Életünk viharai is váratlanul, derült égből villámcsapásként bukkannak fel. Lukács azt szeretné kifejezni, hogy a dolgok értelme azután mutatkozik meg, hogy megtörtént az engedelmesség. Az engedelmesség pedig azt jelenti, hogy felvállalom azt a helyet (hajót), amelyre Jézus mutat. Nagyon szép a magyar sors kifejezés, ugyanis ennek a szótöve a sor. Képzeljünk csak el veteményes sorokat, minden munkásnak megvan a maga sora. Nos, a sors szó ezt akarja ábrázolni. Fel kell vállalnunk sorsunkat, abban munkálkodnunk kell. Amikor a tanítványok beszálltak a hajóba, akkor azt mondta Jézus, hogy menjenek a túlsó partra. Amikor felvállaljuk sorsunkat, akkor látjuk a következő lépéseket. Gyakran fordítva szeretnénk, előre tudni mindent, pedig a mi gondolataink nem az Isten gondolatai. Lehet kemény a sorsunk, de Isten biztosan jót akar abból kihozni, mert akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.

Jézus visszavonul, lepihen, majd jön a vihar. Lukácsnál ezek az események egy mondaton belül vannak. Mert általában így van, amikor Jézus nem látszik, amikor nem érzékelhető bátorító jelenléte, akkor jönnek a pusztító erők. A félelem a biztonság hiánya. Vigyáznunk kell, ne tartsuk fenn a félelmeinket!

Jézushoz mentek a rettegő tanítványok, és felébresztették a maguk félelmével: „Mester, Mester elveszünk!” Jézus egy bizonyos hajókeretben van (az emberi életben, a gyászban, a félelmek közegében), de ott meg kell találni Őt, mert még sok minden van abban a keretben (mint a hajó tartozékai).  Itt a lelki keresésre utal az ige, közel van, de meg kell találni. Továbbá láthatjuk, hogy közösségben keresik Jézust, mert a nyomorúság és a közös veszély összepréseli az embereket. A házastársak, barátok, testvérek  gyászban, betegségben, nyomorúságban találnak ismét egymásra.

Jézus szól a tengerhez, aztán a tanítványokhoz. Jézus mint a teremtő Isten a teremtő igével szól, megszólítja a teremtés erőit. Nekünk ez lehetetlen. Olyan erőket tud visszatartani és fegyelmezni az övéi és az Ő ügye érdekében, melyekre az ember gondolni sem képes. Jézus teremtő szava csendességet teremtett. Ismét járhatóvá válik a víz, a haladás eszközévé. Akiknek a haladás eszközének kellene lenniük Jézus szavára, ismét azok lesznek (testvérek, szolgatársak, segítőtársak stb.).  A tanítványokat ezzel a teremtő szóval utasítja helyre, és mutat rá a hitük hiányára: „Hol van a ti hitetek?” Máshol ez egyértelműbb: „Miért nincs hitetek?” Itt a hit keresésére szólít fel (Hol van? Keresd meg!).  Keressük meg a hitünket! Akkor lehetőségünk van a pusztítóval szembenézni.

A tanítványok egymás között beszélgetnek, és egymástól akarnak tanulni Jézusról, aki mellettük van. Jézustól tanuljunk mi is!  A rettegés – a bűneink, hitetlenségünk, elrontott dolgaink stb. – ne válasszon el Tőle!

Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor

(Szerk.: Tóth János)